Harminc év távlatából elemezve Barcaság magyar lakosságának számbeli alakulását, szomorúan kell megállapítanunk, hogy létszámban felére csökkentünk. És azt is tudjuk, hogy az inercia, a tehetetlenség ezt már a következő 15 évben felezi, így azt is ki lehet számítani, amikor az iskoláink osztályainak felét elveszítjük, és létszámhiány miatt meg is szűnnek az iskoláink. A magyar nemzet a Barcaságon békésen felszámolja önmagát.
1989 előtt politikai okok, bántalmazások miatt, akik nyugatra menekültek, érthető, elfogadható okokat tudnak felsorakoztatni. De egy időben olyan „ki vagyok én” magyarkodássá vált a kitelepedés is. Létszámban ez még nem volt veszélyes az itthon maradottakra nézve. A rendszerváltás után sajnos gazdasági menekülés címszó alatt Brassó megye magyar fiataljainak 30-40%-a a kivándorlást választotta. Hogy mennyi volt ebben a kalandvágy vagy a valós ok, döntse el mindenki maga. Tény az, hogy ezek gyerekei nem a Brassó megye magyar iskoláiban tanulnak. Akik Magyarországot választották új hazájuknak, legalább az összmagyarság létszámát tartják fenn, de akik nyugatabbra mentek, azok gyerekei már nem a mi anyanyelvünkön tanulnak, és időben asszimilálódnak. Így jártak a világháborúk után, valamint az 56-os szabadságharc után kitelepedett generációk is. Nyugat ingyen kapott szakmailag felkészült munkaerőt. Nem kell mindig Nyugatra menni példákért, elég, ha Bukarestre gondolunk, nemcsak arra az időszakra, amikor a legenda szerint „a második legtöbb magyar lakossal rendelkező város volt”, hanem arra is, ami a mai napokban történik a gazdasági okok miatt odatelepült magyarokkal. Beleszorulnak az asszimiláció csapdájába, akár száz évvel ezelőtt a barcasági csángók fele. A kivándorolt generációk már osztálytalálkozókra is ritkán jönnek haza, pedig zömének szülei, testvérei még itt élnek. Se az RMDSZ, se az egyház, se civl intézményeink nem gondolkoztak el azon, hogy ezek a kivándorolt generációk az itthon maradottak számára nagyszerű politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatrendszer lennének. Kényelemből, nem odafigyelésből, de hagyjuk kallódni ezt a hatalmas lehetőséget.
Az 1965-ös években elindult egy erős kommunista propaganda a magyar lakosság körében, aminek az volt a célja, hogy minél több magyar gyereket a szülők román tagozatra írassanak be, mert a gyerek nagyszerűen fog érvényesülni, hisz a tanítás a román iskolákban sokkal színvonalasabb, mint a magyar iskolákban. Kevesebb időt tölt az iskolában, mert nem kell a magyar irodalmat tanulnia, és nem is kell ebből érettségiznie. Eleinte a kommunista magyar szülők mutattak példát, de tíz év alatt lassan ragályos lett. Az ebbe a csapdába került gyerekeink sajnos az asszimiláció útját választották. A nemzeti szocializmusban a szakiskolák tanítási nyelve is kötelezően a román lett, így ezek a gyerekek is közelebb kerültek az asszimilációhoz. A kényszeriparosítás címszó alatt a román kommunista párt az etnikai arányok megváltoztatására törekedett. Brassó megye volt az első áldozat, a rengeteg betelepített hegyen túli munkaerővel. A magyar városrészek lebontásával a családok tömbházakba kényszerültek, ahol hallgatólagos törvény volt, hogy egy lépcsőházban csak egy magyar család lakhat. Így a játszóterek nyelve is a román lett. A vegyes házasságok gyerekeinek zöme a román iskolát választja, néhány esetleg az óvodát magyarul végzi.
A 89-es rendszerváltás után úgy nézett ki, hogy a barcasági magyarok identitástudata helyreáll. De néhány év múlva a mákonyos régi propaganda újra éreztette hatását. Napjainkban minden évfolyamon legalább két osztálynyi magyar gyerek jár idegen iskolába. Kérdem én, igazgatóink, tanáraink, lelkészeink jártak-e ezekhez a családokhoz, hogy győzzék meg arról a szülőket: a mi iskoláinkban a helye az ő gyereküknek?
Állami iskoláinkban csak tanítás folyik, pedig nevelésre is igény van. A kötelező tanterv és a sok iratgyártás kimeríti a tanárok idejét, és kevesen gondolnak arra, hogy a diákjaink számbeli megtartására, lelki fejlődésére valamit még tenni is kéne. Sokan azt mondják: ezért a fizetésért ennyi elég. Visszamegyek időben a kemény szocialista korszakba, amikor a hatóságok rengeteg tevékenységet tiltottak, de olyan tanári generációk voltak, akik megtalálták azt az egérutat, amelyeken át osztály- és iskolabulikkal, kirándulásokkal, táborozásokkal közösséggé kovácsolták az osztályokat, ápolták a hagyományokat, és életre nevelték az ifjúságot. Hol vannak a Szent Anna-tavi nyári táborozások, ahol egész Erdély fiataljai találkozhattak? Rétyi-tói fürdések, sátortáborok, Plaiul Foii varázslatos világa, vagy a Babarunka táborrendszere? Középiskolában kezdnek kialakulni a nagy szerelmek, nem mindegy, hogy köreinkből kerülnek ki, vagy idegenek a kiválasztottak. Iskoláinknak nincs egy jövőt építő kidolgozott stratégiája, amihez kéne tartsa magát a tanári kar és az iskola személyzete, így iskoláink csak a jelen sodródásában léteznek, ami előbb-utóbb a tanítási minőség romlásához, majd osztályok elvesztéséhez vezet. Így veszett el Fogarason a magyar iskola, Brassóban általános iskolák magyar tagozata, nem beszélve a környező falvak magyar iskoláinak az egyre nehezebb fennmaradásáról. Most is lehetne tartani kéthetente a tornatermekben iskolabulit, és kéthetente lehetne kirándulásokat is szervezni. Száz végzős diákból 40-nek van magyar identitástudata, a többi a média által felkínált virtuális világban úszkál más partok felé. Fiataljaink zöme már nem magyar zenére szórakozik, hanem a manele ritmusára tombol a primitív szövegek ismétlésével. Szomorú, hogy a szülők nagy része oda se figyel, hogy mi történik a gyerekével, milyen társaságba keveredik. Szünetekben sok diák egymás közt nem anyanyelven kommunikál. Senki se szólítja meg őket. Az 5, 10, 15, 20, 25 stb. éves találkozók valamikor alig várt rendezvények voltak, a mi zenénkkel, hagyományainkkal, csupa öröm, csupa emlék volt mindenki számára. A nemrég végzett generációk már találkozót se szerveznek, és ha netalán megpróbálják, fele se jön el. Az iskola nem nevel közösséget, az önzés, az egó, „a ki vagyok én” diákjainkat lassan a nihil felé sodorja. Az anyagi megvalósítás bűvös körébe fulladnak, és több mint fele ezeknek is asszimilálódik.
Azt is szeretném mondani, hogy nincs jogom senki döntését kritizálni, senkit megszólni, mindenki az Isten teremtménye, és úgy éli és szervezi az életét, ahogy neki jól esik. Ez a cikk csak egy ténymegállapítás. A tízéves találkozókon, ha a négy egykori végzős osztály gyerekeit összeszámolom, akkor egy osztálynyi kisgyerek lesz az iskolánk utánpótlása. Középiskolásaink az elmúlt évtizedekben, ha az iskolában nem kaptak szórakozási lehetőséget, legalább a mi zenénkre és a mi köreinkben szórakozhattak, ismerkedhettek az egykori Jani bárban, a Loksiban, a Szili bárban. Ma ezek sincsenek. Hagyományaink megélése is hiányos. Maradjak csak a húsvéti locsolás szépségénél, hasznosságánál. Valamikor minden lány osztálytársat a csoportba szerveződött fiúk meglocsoltak, locsolás végén, éjfélkor az egyik osztálytársnál bulit tartottak. Ez is egy nagyon jó ismerkedési lehetőség volt. Mára a húsvét egyes családoknak teher, minek készítsenek süteményt, házukat nem kell mindenki összetapossa, ezért inkább négy napra más vidékre kirándulnak, vagy bezárják a kaput és nézik a tévét. A fiúk lustaságból, kényelemből nem mennek locsolni, igaz, már húsvéti verset se tudnak szavalni.
A legnagyobb baj a középiskola után kezdődik. Akik egyetemre mennek Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, azoknak lehetőségük adódik anyanyelvünkön az ismerkedésre, párkapcsolat kialakítására, szórakozásra. Sajnos az egyetem a családalapítás idejét 30 év fölé emeli, így a gyerekáldás várat magára, és az iskoláink utánpótlása ezért is szerényebb. Akik nem mennek egyetemre, azokat a napi 10-12 óra munka kifárasztja. De számukra Brassóban sincs olyan lehetőség, hogy akár hétvégén egy magyar bárban találkozzanak, magyar rendezvényen ismerkedjenek, és lassan a családalapítás szépségét is megéljék. Zömében ez történik az egyetemet végzettekkel is, akik visszajönnek városunkba. Nem lehet ilyen értékes generációkat parlagon hagyni, a társadalom értéktelen rendszerére bízni. Ezen az RMDSZ és az egyházaink is elgondolkozhatnának.
Egy másik probléma a magyar nyugdíjasok sorsa. Annyi értékes nyugdíjasunk van, mindeniknek hatalmas élettapasztalata, szakmai tudása van, de erre a társadalom már nem tart igényt. Pedig ezt a potenciált is kéne értékesíteni. Akár úgy is, hogy fiatalok „örökbe fogadjanak” egy nyugdíjast, vagy fordítva. De meg lehetne szervezni a magyar nyugdíjasok klubját, ahol heti rendszerességgel találkozhatnának, kirándulásokat lehet szervezni számukra stb. Ezt a szerepet töltötte be egykoron a Jani bár. Gondolom az RMDSZ-nek és egyházainknak lesz megoldása erre a problémára is.
Tényként megállapítható, hogy iskoláinkban az érettségire szükséges tananyagot megtanítják, de diákjainkat nem nevelik a jövőre, nem tanítják meg a túlélési stratégiákat. Mint intézmény ettől óvakodik az iskola, de azt is be kell lássuk, hogy ebben a témában felkészületlen a tanári kar. Mindezt a szülőkre hárítják. A szülő, aki a pénzkeresés mókuskerekében tévelyeg, az iskolától várja mindezt. Jó lenne, ha magyarságunk a cigányoktól megtanulná a gyerekáldás elfogadását, a gyerekszeretetet, az összetartást, az egymás segítését és hitet az erős családban. És ami a legfontosabb, a cigány megtanítja a gyerekeit a túlélés minden fortélyára. Ezt valamikor tudta a magyarságunk, akkor a Barcaság is felemelkedőben volt. Böjte Csaba szerint a mostani törvényi keretek közt lehetőségünk van kibontakozni, a ruházat és az élelem mindenki számára elérhető, akkor mi a probléma? Ezen minden barcasági magyar gondolkozzon el, és ha jövőt akar maga és gyerekei számára, akkor keresse és találja meg az ő szerepét is ebben a barcasági „méhkaptárban”. Ezt mondja a Teremtés könyve: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet…”. Márton Áron mondását átírva, azé a Barcaság, aki benépesíti.
Dr. Bencze Mihály / Brassói Lapok
