Hogy miként jutott el a Perzsa-öbölben tartott világméretű könyvvásárra a budapesti balliberális portál, a 24.hu munkatársa, azt most ne firtassuk, bizonyára valamelyik „amerikai nagybácsi” jóvoltából (sejtjük is, hogy melyikük lehetett a bőkezű támogató). Az onnan hazatérve megírt és most publikált terjedelmes anyagában a széllel bélelt, ifjú szerző (bizonyos Jankovics Márton) előbb ájultan számolt be az egyik öbölbeli kis sejkség fővárosában, Sardzsában látottakról-tapasztaltakról, majd pedig egy interjút is közölt az idei irodalmi Nobel-díjassal, egy jámbor afrikai menekülttel.
Minekutána szépen leírja, hogy mekkora szerencsefia ő, aki kijutott a „világ legnagyobb könyvvásárára”, amelyen több mint 1600 kiadó képviseltette magát a glóbusz minden részéről, még a frankfurti könyvvásárt is lekörözve méretekben, eldicsekszi, hogy a sajtószobában nyüzsgő sok tucat újságíró között ő volt az egyetlen világos bőrű: „kelet-európai sápadtságommal látványosan kilógtam a sorból. Ebben a pillanatban éreztem át igazán, amivel persze addig is tisztában voltam: itt most tényleg én vagyok a távolról jött idegen, akit kíváncsi tekintettel méregetnek olykor.” Magában a vásárcsarnokban már nem volt olyan szenzáció a pesti sápadtarcú jelenléte: „A hatalmas, tengerparti Expo-csarnokban megtartott vásáron a Covid ellenére is óriási a pezsgés, egymást érik a könyves standok és az izgalmas programok” – írta.
Az iszlám világ iránti csodálata kifejezése után riporterünk el is érkezett a lényeghez: a könyvvásár második napján rövid interjút készíthetett Abdulrazak Gurnah-val, aki két évvel Farrokh Bulsara (azaz Freddie Mercury) után született Zanzibár szigetén, ahonnan aztán mindketten elindultak családjaikkal a világhírnév felé, elmenekülve a kelet-afrikai szigetállamból az ott 1964-ben kitört forradalom alatt. Farrokh/Freddie már a hetvenes években sztárrá vált a Queen popegyüttes énekeseként, Abdulrazak csak mára futott be, amikor is a Nobel-bizottság megtalálta az angliai Canterburyben. A pesti riporter előbb feszengve méltatta a senki által sem ismert írót („Díjazása októberben szinte mindenkit meglepett, beleértve őt magát is, mert neve nem szerepelt a Nobel-esélyesek évről évre keringő listáján.”), majd már-már leírta, hogy ismét politikai megfontolásból döntött a Nobel-bizottság: korunk „nagy problémájának”, a migrációnak, az elvándorlásnak, az egykori gyarmatosítás máig ható következményeinek leíróját-ábrázolóját kellett az idén kitüntetni a rangos irodalmi díjjal. (Emlékezhetünk, hogy mekkora csalódást okozott e döntés a régiónkban, hiszen míg a románok évek óta várják Mircea Cărtărescu Nobel-díját, addig a magyar balliberálisok hol Nádas Péter, hol Krasznahorkai László, hol valamely másik olvashatatlanul unalmas író kitüntetéséért mozgatnak meg minden lehetséges követ.)
Az amúgy teljességgel semmitmondó Gurnah-interjúba a pesti riporter eleve „ellenzéki” kérdéseket spekulált bele: „A könyvei azért is különösen aktuálisak, mert számos országban, mint például nálunk, Magyarországon, a migrációról és a menekültkérdésről szóló közbeszédet sztereotípiák, indulatok és vaskos előítéletek dominálják. Ön szerint, mi a legjobb módszer, hogy kicsit elemelkedjünk ezektől?” A kelet-európai viszonyokban nem túl tájékozott író nyilvánvalóan csak arra hagyatkozhatott, amit mondtak neki, amiket a nyugat-európai médiából kisilabizálhatott, ezért hát rögtön előállt a brüsszeli balliberális narratívával, mondván: „Egy világjelenség tanúi vagyunk, amelynek csak egy szélsőséges példája az, amilyen embertelenséggel a magyar kormány reagál a bajba jutott emberek érkezésére. A lényegét tekintve nem kivételes, mindössze úgy tűnik, hogy van egy vezetőjük, aki politikai karriert épített magának a gyűlölködésből. Azt tudom, hogy például Nagy-Britanniában sok ember egyetért a kirekesztő állásponttal, és sejtem, hogy Magyarországon is ez a helyzet.” De azt is hozzáteszi, becsületére legyen mondva, hogy a magyarok idegenkedéséről, félelméről nem tudja, „hogy ez milyen történelmi örökségben gyökerezik pontosan. Az viszont világos számomra, hogy általában a történelem téves felfogásából fakad, amikor a határokra érkező emberek feltűnését támadásnak és inváziónak tekinti egy közösség.” Téves felfogás? Pedig hát a magyar közemlékezet nem is kell oly messze nyúljon, hogy felidézze az ilyen-olyan inváziókat! Ám ekkor a riporter tovább feszítené a húrt, legmigránsozva magát az írót is: „Ön több mint fél évszázada, a hatvanas évek végén érkezett Európába. A mai helyzetet jobbnak vagy rosszabbnak látja ebből a szempontból?” Abdulrazak Gurnah Nobel-díjas író errefel meglepő európaiságról tesz tanúbizonyságot: „Rosszabbnak, amiben fontos szerepet játszik, hogy az iszlám hangja megerősödött és számottevő tényező lett az elmúlt évtizedekben. Persze ez csak az iszlám egy fajtájára igaz. Amikor én érkeztem, az iszlám jelentéktelen volt, olajsejkek egzotikus, butácska és alapjában véve ártalmatlan vallásának tekintették, de az al-Kaida, az Iszlám Állam és egyéb terrorszervezetek felemelkedésével hirtelen fenyegetésként kezdtek rá tekinteni. És az helyes is, hogy rájuk fenyegetésként tekintenek, mert ezek tényleg nagyon veszélyes emberek, csak ebből nem szabadna általános következtetést levonni a muszlimok összességére nézve.”
Látván, hogy a zanzibári-tanzániai-angliai íróval nem sikerült egyértelműen megbélyegeztetni Magyarországot és a magyar népet, az egész írást végül egy kormányellenes címmel tálalta a budapesti hírportál: „Orbán Viktor politikai karriert épített a gyűlölködésből – állítja a friss Nobel-díjas író”. Aki a magyar kormányfő nevét ki sem ejtette a száján, talán fogalma sincs arról, hogy éppen ki a miniszterelnök Magyarországon…
R. Balogh Mihály
