Ma van a magyar költészet napja. Az alábbi publicisztikát nem ezen alkalomból osztjuk meg olvasóinkkal, sokkal inkább politikai aktualitása miatt, de nagy költőink megidézése okán illőnek találtuk e jeles naphoz, alkalomhoz is:
Különös fordulatot olvasok visszatérően az elmúlt napokban: „szégyellem, hogy magyar vagyok”.
Elfogna a szégyen egy ilyen mondattól – ha egy percre is elhinném, hogy van értelme. Valójában nem értem, mert nem hiszek a kollektív felelősségben. (Még akkor sem, ha a baj kollektív sújthat le egy közösségre, ahogy a sikernek is mindenki részese lehet.)
Nem értem azért se, mert a választásokkal összefüggésben írják ezt többen, tehát voltaképp a közösség többségével van bajuk, igazából cenzust szeretnének. Speciális cenzust méghozzá, ahol az ország zöme nem szavazhatna.
Legfőképp azonban azért nem értem, mert mégiscsak úgy vélem, hogy mindenki a maga döntéseiért felel és a maga örökségének örülhet. Miképp szégyellhető, hogyha szomorú országos dolgok miatt, akkor Aranyt idézheti:
„De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, – nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse’ hagyja el; –”;
ha pedig kilátástalannak érzi a helyzetét, akkor Vörösmartyt:
„Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”
S legfőképp nem értem a következőt: magyar zsidó családban nőttem fel.
Nagymamámat ütötték a kistarcsai táborban a nyilasok, majd elvitték Auschwitzba, ahonnan hazajött. Amikor kérdezte Franciaországba házasodott kedves másod-unokatestvére, hogy miért megy haza, nagymama nem értette a kérdést – hiszen ez az ő hazája, hogyne jönne vissza? Hová mehetne?
Dédnagyapámat agyonverték útban Bor felé, nagyapám testvérét felakasztották Szabadkán a fasiszták. De a családból, aki életben maradt: itthon maradt, hiszen ez a hazánk. A háborúnál enyhébb, de azért elég förtelmes korszakban apám ezt írta: „Én itt lakom. Miért én menjek ki?”
Számomra a teljesítmény semmibevételéről szól és szomorú, hogy nem Fürjes Balázs nyert, de mégse gondolom, hogy Budáról Budakeszire kellene költöznöm mondjuk. Hiszen identitásom része a város is, ahol élek. Természetesen megértem azokat a barátaimat, akik bárminemű megfontolásból jelenleg kint élnek.
Azt a fajta honfibút (honleánybút és hon-nem-tudni-mi-bút) ellenben nem tudom értelmezni, amelynek a kifejezése így ölt testet. (Ady, Petőfi stb. vonatkozó kicsavart logikával ide citálható idézeteit ismerem, de nem tartom érvnek, mert azokból sütött a hazaszeretet.)
Ez leginkább egy fajta adaptációs kényszernek tűnik: alkalmazkodjunk ahhoz a mikróközösségez, akiket elszomorít a választás eredménye és ezt úgy fejezzük ki, hogy eltoljuk magunktól a nemzeti örökségünket. Hanem ez nem csupán bornírt, hanem értelmetlen is.
Tele az ország olyan magyarokkal (magyar zsidókkal, magyar svábokkal, magyar bunyeváccal, budai magyarral, vidéki magyarral stb.), akik radikálisan mást gondolnak a világról, mint én, és/vagy homlokegyenest más az ízlésük, a referenciapontjaik.
No és? Ettől én még egy büszke budai magyar zsidó vagyok, aki legföljebb azt röstellhetem, ha magam hülyeségeket csinálok. Hiszen ez az ország én is vagyok. A családom is az ország. Mindig így volt (ameddig a családi emlékezet ér) és mindig így lesz, amíg élek.
Ha valami galiba lenne, s képes vagyok rá, megpróbálok részt venni a kijavításában, pont azért, mert a részem. Ahogy mondjuk nincs kedvemre, hogy kezd hordóhasam lenni, tehát igyekszem lefogyni. Bármilyen is a hasam: részem és adottság. Ugyanez áll, mert nem állhat más, a hazámra is.
Amúgy pedig, ha kinézek az ablakon a Szabadság-szobor, a nemzeti lobogó, a hegy látképével, szűkebbre húzva a szemhatárt, pedig az utcán sétáló derűs környékbeliekkel szembesülök.
Miképp szégyellhetnék bármit? Szeretem. Nem szégyellem a magukat szégyellőket sem, csak sajnálom.
Petri-Lukács Ádám / Magyar Nemzet
