Nem sok olyan regény akad irodalmunkban, mint a száz éve megjelent Tündérkert, legalábbis aki elolvasta, rendre meghajolt Móricz Zsigmond géniusza előtt. Teljesen más szekértáborban munkálkodó írók, kritikusok, mint Ignotus, Németh László, Schöpflin Aladár, Keresztury Dezső, Féja Géza, Sarkadi Imre, Sütő András, Spiró György – hadd ne soroljuk tovább a neveket – adóztak a legnagyobb elismeréssel a régi Erdélyről, pontosabban Báthory Gábor és Bethlen Gábor küzdelméről szóló prózának.
A történet voltaképpen röviden összefoglalható. Báthory Erdély fejedelme, szép és merész, de züllött és kiszámíthatatlan ifjú, míg Bethlen gondos, bölcs államférfi, aki nagy belső harcok után a törökhöz fut, hadak élén birtokba veszi Erdélyt, hogy jó útra térítse magyar, székely, szász, oláh népével együtt. Hogy Móricz alaposan eltért a valóságos történettől, Nagy László 1982-es tanulmánya óta eléggé világos, de védjük meg a forrásokat kissé önkényesen kezelő, a történeti Báthoryt lefelé taszító, Bethlent jócskán megemelő nagy írót: azért olyan remek a műve, mert éppen annyit merít a folyóból, amennyivel telíti a vedret.
A Tündérkertet nem elsősorban a cselekménye, hanem régi magyar nyelve, mondatainak ritmusa, ragyogó szerkesztettsége aranyozza be.
Nem beszélve arról, hogy a felszín alatt vaskos morális kérdések lappanganak, olyasfélék, amelyek miatt Machiavelli és Szun-ce irányadó munkáit is figyelemmel tanulmányozzuk. Hiszen a Tündérkert is a fejedelmi tisztség mibenlétének, a hatalom helyes, termékeny kiterjesztésének, az önkorlátozás és a hódítás kérdéseinek szenteli a legnagyobb figyelmet. Maga Móricz fedte fel a titkot, a kínzó önvallomás valóságos indítékát egyik visszaemlékezésében: „Én a mát kívántam megírni történelmi keretben, s már a Tündérkertben is elhatalmasodott bennem az igazságérzet, s a valóságos tizenhetedik századi problémák elnyomták a mát. Kerestem okát, hogy lehet, hogy ez a szervezkedésre képtelen nép ezer évig fenn tudott maradni Európa közepén, annyi és oly ellenséges fajok tengere közt.” Móricz szerint „így állapodtam meg Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást leltem: árva gyermek, maga csinálta ember, s ízig-vérig magyar minden célkitűzésében”.
A Tündérkert a szív és az ész látszólag eldönthetetlen küzdelmét rögzíti. Esetünkben – politikáról lévén szó – természetesen az észnek adjuk az elsőbbséget, Bethlennel értünk egyet: ha másképp tennénk, amatőrnek szegődnénk. Báthory Gábor szép és bátor fejedelem, csakhogy a közéletben ezek a tulajdonságok nem kamatoznak úgy, ahogyan a magánérintkezésben. Vágy helyett tapasztalat, fantázia helyett tudás, beszéd helyett munka – és máris ott vagyunk, ahol Erdély vagy bármiféle haza, emberi közösség megmentése elkezdődhet. Ha ezt nem értjük meg, és minduntalan visszatévedünk magyarságunk legfájóbb, egyúttal leggyakoribb útvesztőjéhez, ha az érzésnek adunk elsőbbséget a gondolat helyett, akkor a nyomorúságot, a romlást és hanyatlást önmagunk idézzük elő, még az ellenség fizikai jelenléte sem kell hozzá.
Báthory Gábor bukását nem elsősorban az okozza, amit hamisan észlel, hogy környezete éretlen az ő világhódító terveihez. Valójában a körülmények és az adottságok kötik meg a kezét, olyannyira, hogy még halála előtt sem érti meg, miféle feladatra szegődött, miképpen kellett volna hatalma gyümölcseit kiárasztani Erdély népeire. Bethlen a munkában hisz, építkezik minden élethelyzetében: bár megostromolja a szász Brassót, a megszállt területeken katonái földet művelnek, vetnek, hogy háború után is legyen mit enni a sorsverte embereknek. A Tündérkert, az eszményi ország nem szép szavakból, hanem munkából épül fel. Aki képtelen elviselni a módszerességet, a rendet és az építkező szándékot, keveset ért meg a helyes politikai gondolkodásból. Minden háborút szükségszerűen békeidő követ, az egykori ellenfelek átmenetileg kibékülnek, a romokat eltakarítják, felépítik újra az országot.
Aki csak szívvel él, soha el nem jut eddig a szándékig. Csakis jelen időben él, lát, érez, learatja a pillanat apró örömeit, ahelyett, hogy a végtelenre vetné tekintetét.
Békére törekedni azonban nem pusztán üres szólam, hanem maga a lényeg. Amíg dörögnek a fegyverek, emberek százai, ezrei halnak meg minden egyes nap, nincs program, nincs jövő. Csakhogy az igazi fejedelem uralja a saját szándékait, ahogyan Móricz üzeni, „légyen s megtörténjen”, vagyis a fejedelemnek elsősorban nyíljon tér a cselekvésre, aztán – megfelelő mérlegelés után – szülessen tett az elhatározásból. Magyarországnak mindenekelőtt óvó, védelmező szándékra volt, van és lesz szüksége, csakis a cselekvő politika emel fel bennünket. De mindig Bethlenként kell tekintenünk közös javainkra, különben farkasok tépik szét, hajdúk hordják szét a szépségben született, de félelembe dermedt Tündérkertet.
Szentesi Zöldi László / Magyar Nemzet