A Gulág- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társasága kiadásában Budapesten nemrég megjelent a 80 éve történt – magyarok és németek szovjet fogságba hurcolása a Kárpát-medence régióban, 1944/45 című tanulmánykötet.
Az Erdélyből, Kárpátaljáról, a Felvidékről és a Dunántúlról történt elhurcolásokat tárgyaló kiadvány Erdélyről szóló részének szerzői a következők: Murádin János Kristóf (Erdélyi magyarok szovjet fogságban. Történet, források, kutatás, eredmények), Ungvári Barna András (A hídvégi református egyházközség és a hídvégiek helytállása a 2-es számú barcaföldvári fogolytábor fennállásának és működésének idején), Papp Annamária (Adalékok Kolozsvár 1944-es történetéhez – kiemelten a város június 2-i és őszi „ostromához”), valamint Boros Ernő (Szatmári svábok kényszermunkán. Néhány nem vagy kevésbé ismert aspektusról).
Idézet a tanulmánykötet hátlapján olvasható ajánlóból. „Nyolc évtizeddel ezelőtt, a frontátvonulás ütemét követve, sőt még azután is, kilenc hónap alatt, 1944 szeptemberétől 1945 májusáig mintegy 300 000 civil magyar állampolgárt ejtettek foglyul a Vörös Hadsereg és az NKVD alakulatai, és hurcoltak el a Szovjetunióba többéves kényszermunkára. A fronton hadifogságba került 700 000 honvéddel együtt, összesen mintegy 1 millióra tehető a szovjet fogságot szenvedő magyarok száma. Egyharmaduk életét vesztette. Ez az összmagyarságot érintő hatalmas kataklizma évtizedeken át tabutéma volt. (…) Erdély kiemelt figyelmet kap a kötetben, hiszen itt kezdődött a magyar és német polgári személyek jogtalan elhurcolásának folyamata. (…) Az olvasmányosan megírt, illusztrációkkal bővített kötet haszonnal forgatható mind a történész szakma képviselői, mind a közelmúltunk iránt érdeklődő olvasóközönség által.”
Romániából (és Észak-Erdélyből) a deportálásokat a román kormány szervei hajtották végre, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, vagyis a szovjetek követelésére. A Szovjetunióba elhurcoltak több mint egynegyede soha nem tért vissza…
