Se alku, se licit című írásában a Magyar Nemzet vezető publicistája, Pilhál György feltette az i-re a pontot a mohácsi vész félezredik évfordulóján megfogalmazott, a vasárnapi választásokat jelentőségét kidomboríta írásában. Lásd alább.
A hazádról szavazol vasárnap. Erről a megcsonkított, árkokkal, néha kerítésekkel körülvett, csizmákkal, lánctalpakkal széttaposott csöppnyi földdarabról. A hazánkról, amelyet, mint annyiszor, most is kiszemeltek maguknak kalmárok, idegenek.
Ha nem győzünk, mindennek vége, több sebet már aligha bír el a haza. Kishitűek, nyugatra szaladgálók, hazájukra panaszkodó nemzetgyalázók állnak a túlsó oldalon. Ők biztosan ott lesznek az urnáknál, mind egy szálig. Mint tőzsdenyitáskor. A kígyók itt kígyóznak közöttünk… Embertömeget demagóg ígéretekkel fölhergelni és kihasználni sokaknak sikerült már. (Megvezethető tömeg minden társadalomban volt és van, írta jó Horatius.) A mi árulónk rájuk spekulál, ezt a forgatókönyvet vette elő – épp csak azt nem tudja a nyomorult, hogy senki és semmi nem lesz olyan gyorsan amorf és erőtlen, mint a tömeg. Mert minden, amit a tömeg „akar”, hamarább esik szét, mint amit a tudattal bíró egyén épít.
Pillanatra se felejtsd, a túloldalon azok állnak, akiknek ars poeticájuk: merjünk kicsik lenni! Azok mondják ezt, akiknek még e megtépázott, maroknyi föld is túlságosan nagy, e megfogyatkozott nemzet is túlméretezett és ijesztőn öntudatos. Akiket Muhi, Mohács, Világos, a rákoskeresztúri 301-es parcella példája nem a hazaszeretetre, de a szolgaföld elfogadására tanított. Akik – ha tehetnék – tovább zsugorítanák a nemzetet. Jó pénzért a sírját is megásnák. Akik évtizedek óta egyvégtében „díszmagyarnak”, „hazaffynak” csúfolják azt, aki nemzeti lobogót tűz a háza kapujára, március idusán kokárdát visel, s a Himnusz akkordjaira könny szökik a szemébe.
Mohács (1526) félezredik mementója legyen előttünk!
Ha Magyar Péterre adod a voksodat, a nemzet halálára szavazol – nincs ebben túlzás. Ő az, aki nyomban beengedné a migránsáradatot, hogy azzal végünk legyen. Nézz szét a fuldokló Nyugaton, Párizs no-go zónáin, a késes londoni metróban, Stockholm szerecsennegyedében! Vagy csak emlékezz a 2015-ös Keleti pályaudvarra! A szellemet többé nem lehet visszaparancsolni a palackba. Amit Vajda János az árulókról ír egy 1860-ban kelt versében (Tavasz felé), az betűváltozás nélkül állja a helyét ma is: „Hol nyíltan jár s dicső a gaz, / S úgy nekibátorul, / Hogy a szemérmes jó, igaz / …Álarc alá szorul.”
De mi mind ott leszünk! Te is, én is, mindannyian. Ne feledd, a sorsdöntő csatákat csak erős lélekkel lehetett megvívni. Bem apó szavai jussanak eszünkbe, mit mondott az ősz bajnok a piski hídnál 1849. február kilencedikének hajnalán: – A hidat elfoglalom, vagy elesem. Előre, magyar! Ha nincs híd, nincs haza!
És azt se feledd: nekik is most dől el minden. Vasárnap a magyarság hazaszeretetével kell megmérkőzniük. És itt más az „árfolyam” – itt licitálni nem lehet. Alku sincs.
Vannak élethelyzetek, amikor az ember Dobó István szívszorító szavaiban keresi – és találja meg – a kapaszkodót. „– Istenem! […] Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország… […] Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!”
(Szeptemberi „holdatlan”, felhős égről tudósít a krónikás. A vár alatti sötétségben halk morajlással alszik a török tábor. Százezer ember lélegzetétől remeg a levegő. Messze még a hajnal.)
„– Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!” Sorskérdésben döntünk ezen az áprilisi vasárnapon. A Magyar Nemzet olvasóit nem kell útbaigazítani, tudják, hová tegyék az ikszet a szavazólapon. A mi olvasónk magyarul gondolkodik, nemzettudat vezeti, erkölcse keresztény, hazája – bárhol él is ezen a földön – a Kárpát-haza. Őt „csupán” arra kell buzdítanunk, hogy hitét április 12-én a választó urnánál is erősítse meg! Ezen a napon ennél fontosabb számunkra semmi nem lehet!
Mindnyájunknak el kell menni!
