Hegyi Zoltán (sz. 1962) publicista, író, énekes-dalszövegíró és „kertember”, az egyik legismertebb csonka-magyarországi közíró a Magyar Nemzetben jelentette meg Maciva című, elgondolkodtató írását. Alább olvasható.
Hogy a dolgok és történések mélyén mi történik, nem tudhatom. Csupán gyanítom, hogy nem sok jó. De a mély hallgat és a háttérről hallgatás van. Hogy a felszínen mi folyik, mi árad, azt látom. Mert a felszín fecseg. Nagyjából úgy, ahogyan az óvodában szokás, a középső csoportban. A parlamentben megy a cirkusz, a fejhangon kiabálás. Maciva. Magyar Cirkusz és Varieté. Nem csoda, hogy a parlamenti közvetítéseket többen követik, mint valaha. Az istenadta nép egy jelentős része imádja a cirkuszt.
Közben a közszolgálati médiában megy a helyezkedés. Van, aki innen oda, onnan meg még odébb. A fekete képernyőn felirat. A színvonala akár a dedóban. A fél ország nézi, akár az üres szobát a ráncos lepedővel és egy tálcányi (feltehetőleg) pankomorzsával áprilisban. Azt már belepte a por, pedig ennél az is érdekesebb volt, David Lynch késői korszakára emlékeztetett. A hírek átmenetileg szünetelnek. Lehet, hogy nincsenek is? Aztán elindul Bacsó filmje, A tanú. A vége nem a villamosos jelenet, és ez akár többféle üzenetet is közvetíthetne, de nem teszi. Úgysem érdekel senkit.
Viszont mindenkinek vannak rigolyái. Magam például borotválkozás közben a Kossuth rádiót szoktam hallgatni. Farkas Adrienne, Vinkó József, vallási műsorok, határon túli magyarok, rengeteg kultúra, ilyesmik. A minap kérdi a szomszéd, hogy mi van a Kossuthtal, egy ideje csak zenét sugároz, és nekem tudnom kell, hogy mi van ennek a mélyén, mert mégiscsak újságíró vagyok. Mondom neki hogy a legmélyét nem vágom, de lehet, hogy mélyrepülés lesz. Bekapcsolom a rádiót, Sokol, szalonállapotban. A szomszédnak igaza van, Wagner Parsifaljára borotválkozom, ami nem éppen kockázatmentes vállalkozás, de ép bőrrel megúszom a kalandot. Szó szerint. Hogy hol áll majd meg a páncélvonat, szintén nem tudhatjuk, de a déli harangszó is elég elavult műsorszám, aztán meg a vízállásjelentést kellene betiltani, és itt a Kánaán meg a bőség piknikkosara.
És már csak néhányat kell aludni, és megszűnnek a vármegyék, visszatérnek a megyék, amitől aztán sokkal jobb lesz mindenkinek. Az indoklások között vissza-visszatérő zsolozsma, hogy azért, mert ezzel a középkor tért vissza ebbe a modern, haladó és progresszív huszonegyedik századba. Közben persze mindenki tudja, hogy azér merazorbán, de hallgatnak, mint kupac a fűben. És nyilván arról is kuss lesz, hogy mennyibe kerül mindez az adófizetőknek, vesd össze magyar emberek. Persze a megyehatárt jelző táblákat nem is kellene teljesen kicserélni, a „vár” részt le is lehetne matricázni mondjuk nyuszikkal vagy macikkal, mindenesetre azt, hogy vár, mindenféleképpen hidegre kell tenni, és punktum, ennél fontosabb feladat momentán nincs is, talán az, hogy mindenki mongyon le, de izibe.
A matricázásnak még annyi haszna is lehetne, hogy szép feladatot adhatna a most kissé elárvultnak és csalódottnak tűnő szigetes szekta tagjainak. Azt még itt azért szelíden megjegyezném, hogy a középkor korántsem volt annyira „sötét” mint amennyire azt beleverték a széles néptömegek fejébe, elsősorban a felvilágosodás és a nagy francia mészárlás őszinte hívei. A cáfolat példáit hosszan lehetne sorolni az építészettől a csillagászatig, a gondolkodókról, a szellem embereiről már nem is beszélve. Az utóbbiak közül azért említsük meg Aquinói Szent Tamást, de csupán a rend kedvéért, különben felesleges, mert egy vérbeli progresszív még azt is a mesterséges intelligenciától kérdezné meg, hogy miként kell leírni a nevét. A vármegye elnevezéssel kapcsolatban meg az a rossz hírem van a mindent eltörölni ismét felbukkanó lelkes élcsapatának, hogy az nem a Zorbán találmánya, de még a Tóni keze sincs benne könyékig. Az bizony egyidős az államalapítással. És szünet csak 1950-ben állt be, amikor a véreskezű kommunista horda Rákosi pajtás parancsára eltörölte, a főispán elnevezéssel egyetemben. Az okok akkor is nyilvánvalóak voltak és ma is azok. Csapás a magyarok tudatára, csapás a hagyományra akkor, csapás a patriótákra és a nemzeti kormányra most. Nincs nagy különbség, legfeljebb annyi, hogy a mostani eset már a pszichiátria tárgykörébe (is) tartozik. De majd átvészeljük ezt is.
A hagyományról jut még eszembe az, amit Somogyi Győző temetésén éreztem, túl a szomorúságon, a gyászon. Valahogy egyben felemelő is volt az egész, egy nagy élet méltó búcsúztatása. A hagyomány, a hit, a haza és az igaz művészet jegyében. A percemberkék dáridója meg majd elmúlik.
