A nagy ukrán biznisz

Ki mint vet, úgy arat! Minél jobban beleolvassa magát az ember az ukrán mezőgazdaság privatizációjába – és abba, hogy kik annak a haszonélvezői –, annál több jelentésrétegét bonthatja ki e mondásnak. Az apró részletei sem érdektelenek annak, hogy a Cargill, a DuPont vagy a Monsanto nevével fémjelzett nagy amerikai agrobiznisz először is hogyan szerzett érdekeltséget az ukrán agráriumban a külföldiek tulajdonszerzését akkor még tiltó moratórium kijátszásával – tegyük hozzá, a génmódosított technológiákban szintén járatos egy-két nyugat-európai cég mellett.

Másodszor pedig hogyan jutottak a multinacionális vállalatok a Nyugat megbízható embere, Volodimir Zelenszkij elnöksége alatt már földtulajdonhoz is a Szovjetunió egykori éléskamrájában, ahol a csernozjomon, a kiváló feketeföld hektárjainak tízmillióin minden jó megterem, mi szem-szájnak ingere. Ukrajna kukorica-, búza- és árpatermelése is jelentős, napraforgóolajból pedig a világtermelés csaknem egyharmadát adja. Egyes források szerint a multinacionális óriásvállalatok – és a mögöttük álló befektetők, alapok – a szántóföldterületek 28 százalékával rendelkeznek, de a visszafogottabbak is több millió hektárról írnak. Az ukrán földek külföldiek kezére való átjátszását – említsük meg: a kínaiak is résen voltak – az amerikai külügyminisztérium, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank sürgette. Az ukránok sokáig ellenálltak, de Zelenszkij alatt nem. Nagyon tartottak már az oroszoktól, kiszolgáltatottá váltak, a segítségnek pedig ára van, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

Mindez hosszú folyamat eredménye – ha bárki megbízhatóan „progresszív” pedigréjű forráshoz ragaszkodik, olvassa el a kaliforniai Oakland Intézet 2014-es jelentését („Az ukrán mezőgazdaság vállalati átvétele”). De most, a háborús időkben válik e kérdés különösen érdekessé, mert új megvilágításba helyezi a geopolitikai nagytotált. Miközben ugyanis sok helyen mást sem olvasunk, mint a – valóban létező – orosz agresszióról, a derék békeharcosként fegyvereket szállító Nyugat pedig az áldozat jóemberkedő védelmezőjének szerepében tetszeleg, az ukrán föld lenyúlásának tükrében új értelmet nyer például a várva várt orosz–ukrán gabonaszállítási megállapodás is, ami – ismét csak valóban – tömegeket menthet meg az éhezéstől. Csak nem mindegy, ugyebár, hol csenget a kassza.

Soros György hét éve ezt mondta Ukrajnáról: „Készen állok. Vannak konkrét befektetési elképzelések, például a mezőgazdaságban és az infrastrukturális projektekben. Beletennék egymilliárd dollárt. Ennek profitot kell termelnie. Az alapítványom hasznot húzna ebből.” Ezt 2015-ben elnyelte a hírfolyam, mint molylepkét a köd. Ma érdekesebb.

Alan Greenspan, a Fed, az amerikai tartalékbank volt elnöke írja az emlékirataiban: „Elszomorít, hogy politikailag kellemetlen elismerni, amit pedig mindenki tud: az iraki háború főleg az olajról szól.” Antónia Juhász magyar származású amerikai energiapiaci elemző lett az egyik fő krónikása annak, hogyan vált a Szaddám Huszein alatt a külföldiektől elzárt iraki olajágazat az amerikai cégek és befektetők fejőstehenévé. Mégpedig, láss csodát, a hangzatos nevű Iraki Szabadság hadművelet örve alatt. Egyszer a Nagy Biznisz ukrajnai „hadjárata” is megér egy vastag könyvet. Az pedig egy másikat, hogyan lett Zelenszkij, a „nép szolgája” (mindezek után: mégis, melyiké?) előbb elnök egy olyan tévésorozat címszereplőjéből, amely éppen azt figurázta ki, miként hordják szét Ukrajnát az oligarchák és az urambátyám világ, utóbb pedig hogyan vált – tragikomikus csattanóként – az országa erőforrásait lenyúló külföld szálláscsinálójává.

Szőcs László / Magyar Nemzet

Total
9
Megosztás
Total
9
Megosztás