Két hónapig tartó huzavona, politikai iszapbirkózás, balkáni adok-kapok után végre vége a román kormányválságnak – a politikai és egyéb természetű válságok végtelennek tűnnek –, megalakult a nagykoalíciós kormány. Sokak szerint szörnyszövetség. Természetesen a kimaradhatatlan RMDSZ részvételével. A kormányt támogató új parlamenti többségnek az alkotmányozói képessége is bőven megvan ugyan, de ha rá is venné magát az alaptörvény módosítására, kétséges, hogy azt az erdélyi magyarság javára, elvárásai szerint tenné…
Találgathatnánk napestig, mi motiválhatta a két „ősellenség” – a választási kampányok során így pozicionálta magát a szocialista és a liberális párt a választópolgárok előtt – mindenkit meglepő, hirtelen összeborulását, de most csak egyet emeljünk ki: a hatalom, de főleg az általa hozzáférhetővé váló közpénzek megszerzésének lehetősége. Erdélyi magyar szemszögből tekintve a kérdés a következő: mit keres, kereshet a román kormányban az erdélyi magyarságot képviselő politikai alakulat? Mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ, kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de többnyire kormányzati vagy ahhoz közeli pozícióból politizál.
Az önként megfogalmazódó kérdés: közösségként léptünk-e előre azáltal, hogy az RMDSZ része a bukaresti hatalomnak? Azok számára, akik valamelyest ismerik az erdélyi/romániai valóságot, a válasz egyértelmű: nem. Az RMDSZ érdekérvényesítő ereje az idő múlásával egyenes arányban csökkent. Ezért sem közeledtünk a rendszerváltás óta eltel három évtized során egy tapodtat sem a legfőbb közösségi célunk, az autonómia felé. Sorolhatnám a többit is: ma sincs – igaz, már nem is követelik – magyar tannyelvű önálló állami tudományegyetemünk, kihalóban a magyar nyelvű orvosképzés, szinte teljesen elakadt az államosított ingatlanok, valamint az egyházi javak visszaszolgáltatása, és végül: nincs és belátható időn belül nem is lesz nemzetiségi törvény sem.
Akkor miért e nagy igyekezet a tulipánosok részéről, hogy beüljenek a hatalom pótszékébe? Hogy ott elégedetten csámcsogjanak a nagylelkűen(?) eléjük hullajtott koncokon? Mert többre nem becsülik őket, azt bárki láthatja. Néhány miniszteri, államtitkári bársonyszék, az államigazgatásban betöltött – igaz, jól fizetett – állás, a tulipános klientúrának juttatott, anyagilag jól jövedelmező állami megrendelés. Ennyi, amiben bízhatnak, amire számíthatnak. Cserében csak annyit várnak el tőlük, hogy mondjanak le a legfőbb közösségi követelésekről… És rendre megteszik.
Az utóbbi három évtized történései alapján ki kell mondania valakinek: abból, hogy az RMDSZ-t bevonták a kormányzásba, elsősorban a román hatalom, állam profitált. Két okból is: elsősorban azért, mert ezáltal szalonképessé vált a nagyhatalmak előtt, másodsorban pedig azért, mert ezáltal megfosztotta az erdélyi magyar kisebbséget a külpolitizálásban rejlő lehetőségektől. Gondoljuk csak el, hogyan festene, mennyire lenne hiteles az eljárás, ha egy elnyomott nemzeti kisebbség érdekképviseleti szervezete bepanaszolná a nemzetközi fórumokon azt a kormányt, amelynek maga is része.
Befejezésként: hiheti-e valaki is, hogy lehet esélye népét, nemzetiségét kormányzati szerepkörből szolgálnia akkor, amikor a hatalom (és titkosszolgálata) nemzetbiztonsági kockázatként tekint rá?
Szentgyörgyi László / Marosvásárhely
