Makkay Józsefnek, az Erdélyi Napló főszerkesztőjének a jegyzetét ajánljuk olvasásra, amelyet a Krónika napilapban csütörtökönként megjelenő belső mellékletből vettünk át.
Az árdrágulások spiráljában vergődő országban – ahol pár hónapja ad hoc módon úgymond liberalizálták a gáz és a villanyáram háztartási „forgalmazását” – a kispénzű emberek nem búcsúztatják nagy lelkesedéssel az óesztendőt, és gondterhelten üdvözlik a sok bizonytalanságot hozó újévet. A hatalmas energiaárak miatt ránk törő drágulásoknak csupán az előszelét tapasztaltuk meg eddig, de az is elegendő, hogy megízleljük a világhatalmak közötti harc oldalvizein érkező legújabb „ajándékot”, ami a szegényeket még szegényebbé teszi, a középosztályt minden eddiginél jobban visszahúzza, és csak egy igen szűk rétegnek kedvez, amely a koronavírus-járvány eddigi gazdasági pusztításait is sikerrel tudta hasznára fordítani.
E zavaros gazdasági helyzetben Románia változatlanul az egyik legkiszolgáltatottabb állam az Európai Unióban, amelynek 27 tagországa közül mindenféle gazdasági mutató szerint vagy az utolsó előtti, vagy az utolsó helyen szerepel, vállvetve Bulgáriával. Nem véletlen, hogy a 2008-ban kirobbant gazdasági világválságot is honi tájainkon szenvedtük meg legjobban az unióból a két számjegyűre kerekedett gazdasági visszaesés miatt.
Hosszú éveknek, illetve legalább egymillió román állampolgár külföldre telepedésének kellett bekövetkeznie, amíg bő tíz év alatt valamennyire helyreállt a gazdaság, amit ezúttal a vírusjárvány pusztító hatása akasztott meg újra. Egy dolog az, amit a nagy gazdasági növekedésről regélő hivatalos statisztikák mutatnak, és más az, amit naponta megtapasztal a fizetésből élők több milliós tábora, illetve azok a kis- és középvállalkozók, akik kétségbeesetten próbálják menteni a menthetőt. Egy olyan piacon, amelyet már évekkel korábban padlóra küldött az „egységes uniós piacról” beáramló olcsó áru, és amelyet tetőz az egyre súlyosabb munkaerőhiány. Mindezt összeadva kész csoda, hogy az itthon maradt emberek még bírják a rendszerváltás óta állandósult létbizonytalanságot.
Ha szétnézünk tőlünk nyugatabbra, akkor nyilván azt is látjuk, hogy az elszabaduló infláció nem romániai sajátosság, sőt, Nyugat-Európában is komoly gondokat okoz a villanyáram és a földgáz árának emelkedése. Az összehasonlítás azonban sántít, mert az a fajta romániai mélyszegénység, amelyben a nyugdíjasok milliói 300 euró körüli havi járandóságból tengetik mindennapjaikat nyugati élelmiszerárak mellett, az unió legtöbb országában ismeretlen. És akkor még nem említettük a minimálbéren élők vagy a pár száz lejjel többet keresők hatalmas táborát. Nekik az egyre kevesebbet érő fizetésükből kell törleszteniük a januártól még jobban elszabaduló energiaárakat tartalmazó számlákat. Ami akkor is elképesztően magas lesz, ha az állami büdzséből a számlák bizonyos százalékát fedezik. De ezzel együtt tovább drágul minden, és a legtöbb embernek bizony össze kell húznia a nadrágszíját, hogy egyik hónapról a másikra beilleszkedjen a lefaragott családi költségvetésbe.
Az új év sok jót tehát nem kínál. De ugyanezt elmondhattuk az elmúlt harminc esztendő valamennyi óévbúcsúztatóján is. A Balkánnak eme szegletében sajnos megállt az idő gazdasági szinten. Kisebbségi jogaink szempontjából pedig már bő száz éve, Trianon óta áll. Az emberek pedig politikusi ígéretekből szövögetik szakadozó reményeiket. Kérdés, hogy meddig.
