„Az egyház dolgaira együtt kell odafigyeljünk” címmel közölt interjút Kovács Gergely érsekkel, a romániai Gyulafehérvári Főegyházmegye (Archidioecesis Alba Iuliae), azaz a történelmi Erdély területét magába foglaló római katolikus romániai részegyház elöljárójával, a romániai örmény katolikus ordináriátus (Ordinariatus pro Armenis Catholicis in Romania) apostoli kormányzójával a Magyar Nemzet a Vatikánban október 4–29. között megrendezett püspöki szinódus kapcsán. A korrektúrázott interjúszöveg alább olvasható.
– A szinódus intézményét VI. Pál pápa az Apostolica sollicitudo kezdetű „motu proprio” (saját indíttatású) apostoli levéllel alapította 1965-ben. Miért van szüksége még ma is az egyháznak a szinodális útra?
– A pápa a püspöki szinódust azért alapította, hogy konzultálhasson a püspökökkel. Amikor minket püspökké neveznek ki, akkor a püspökök közösségének, a püspökök kollégiumának leszünk a tagjai, mindannyian apostol utódokká válunk. A szentatya mint Róma püspöke közösségben van, ezért tanácsot és véleményt kér tőlünk. Mára már némiképpen megváltozott a szinódus, mert Ferenc pápa nemcsak a püspökök véleményére kíváncsi, hanem Isten népét, az egyházat is meg akarja hallgatni. Ez az első alkalom, hogy a szinóduson nemcsak püspökök ülnek, hanem világiak és szerzetesek is. Ez a szentatya kívánsága volt, sőt szavazati joggal is felruházta őket. Az egyház dolgaira együtt kell odafigyeljünk, mint ahogy együtt kell az Evangélium hirdetői is legyünk. A szentatya azt próbálja hangsúlyozni, hogy az élő, feltámadt Krisztussal való találkozás élményét nemcsak a papok és püspökök kell, hogy megosszák és hirdessék az evangéliumot, hanem minden egyes hívő is.
– Közel négy héten keresztül tartott az egyház püspökeinek tanácskozása, mi is történt pontosan a VI. Pál-teremben?
– Ez az első püspöki szinódus, melyen részt veszek. A korábbiakhoz képest annyiban változik, hogy már nem a szinódusi aulában, hanem a szerdai általános audienciák alkalmával használt, VI. Pál pápáról elnevezett teremben gyűltünk össze. 35 munkacsoportban nagy kerek asztalok körül zajlottak a munkák, hogy nagyobb teret kaphassanak a megbeszélések, a tapasztalatcserék.
– Mik voltak a szinóduson megvitatott legfontosabb témák?
– A szinodális folyamat az egyházmegyék szintjén kezdődött el. Ezeket összesítették püspökkari, majd kontinentális szinten. Ennek a szintéziséből választották ki azokat a legfontosabb témákat, amelyek súlyosak, sürgősek vagy kényesek az egyház számára. Sokan annyiban ki is merítik, hogy a szinódus a homoszexuális párok megáldásával vagy az LMBTQ-ideológiával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. Valóban ezek is szerepeltek a témák között, de számos más témakört is érintettünk, amely például a világiak képzésére vonatkozik, vagy arról, hogy hogyan tudnak jól együttműködni a már meglévő struktúrák, vagy mire lenne még szükség. Szó esett a szerzetesrendekről, a missziókról, a fiatalokról, a keresztények jelenlétéről az internet világában, a közösségi médiafelületeken. Megvitattuk azt is, hogy hogyan vannak jelen a Krisztust követők az internet világában, illetve hogyan alakítja át hétköznapi szokásainkat a virtuális tér.
– A háború, az Izrael és Palesztina közti konfliktus mennyire nyomta rá bélyegét a vatikáni szinódusra?
– A háború hangulata is erőteljesen meghatározta a tanácskozásokat. Jelen voltak ukrajnai püspökök, akik beszámoltak a tapasztalataikról. A személyes beszélgetésekben olyan élethelyzeteket ismerhettem meg, amikről korábban nem tudtam. Szíven vágott, amikor az iraki káld szerzetesnővér arról mesélt, hogy az iszlám katonák meggyilkolták az egyik káld atyát, de ő, aki a gyógyszertárban dolgozik, továbbra is kiszolgálta a muzulmánokat. Ez az ellenség szeretetének igazi tanúságtétele, amely megtérésre indítja az emberek szívét.
– Várható-e, hogy újdonságokkal zárul a szinódus, vagy születtek-e egyértelmű döntések bizonyos kérdésekben?
– A beszélgetések során rádöbbennünk, hogy az egyház milyen sokszínű, szinte lehetetlen általános érvényű döntéseket hozni. Nemcsak úgy, hogy az egyik kontinensen érvényes, a másikon pedig nem, hanem sokszor egy egyházmegyén, egy püspökségen belül is annyira eltérő helyzetek vannak, hogy ember legyen a talpán, aki döntést tud hozni. Az elmúlt hetek találkozói segítenek megérteni, hogy nekünk együtt kell járnunk ezzel a sokszínűséggel, melynek megvan a szépsége és a nehézsége. A szinódus nem hoz döntéseket, mi csak megbeszéltünk kérdéseket. A vélemények összegzése a szentatya elé kerül, hogy ő tudjon dönteni. Ez most csak egy első szesszió, ezt követi majd egy tizenegy hónapos munka az otthoni egyházmegyénkben, majd jövő októberben követi a második szesszió. Ezt követően a szentatya feltehetően a szokásos módon a szinódust követő buzdításban összegzi, és ő hoz majd döntéseket.
– Most először kaptak szavazati jogot a laikusok, nők, szerzetesek, akár családapák is a szinódusi üléseken. Helyesli, hogy a világiak is beleszólhatnak az egyház életébe?
– A döntés a szentatyáé volt. Ez nem helyeslés kérdése, hiszen én nagyon komolyan gondolom azt, hogy cum Petro et sub Petro, Péterrel együtt és az ő vezetésével. Akkor is, ha nem mindig könnyű megérteni, de ettől vagyunk egyház. Ha válogatunk, hogy ez tetszik, az nem tetszik, akkor nem vagyunk katolikus egyház. Minden katolikus hívőnek joga van a hangját hallatni, véleményét elmondani, hisz közösen alkotjuk az egyházat. Szavazni csak akkor tudok lelkiismeretem szerint bármiről, ha abban van szakismeretem, kompetenciám.
– A kételyeiket megfogalmazó bíborosok nehezményezték a folyamatokat, valamint azt, hogy olyan kényes kérdések kerülnek megvitatásra, mint a nők pappá szentelése vagy a homoszexuális párok megáldása. Szó esett ezekről a kérdésekről?
– Ezek a kényes kérdések is szerepeltek a témakörök között, de semmiképpen sem olyan módon foglalkoztunk velük, hogy eldöntsük, igen vagy nem. Nem ütköztek érvek az ellenérvekkel. Összeségében azt állapítottuk meg, hogy mindenkit befogadó egyháznak kell lennünk; minden embernek ugyanaz a méltósága. Az igazi nehézség az, hogy ezt hogyan értelmezzük. Mert Jézus mindenkit meghívott, mindenkit megszólított ott, ahol találkozott vele, a bűnös élethelyhelyzetben lévő embereket is, a házasságtörő nőt, a vámszedőt. A kérdés az, hogy milyen válasz érkezik a meghívásra. Hiszen Jézus azt mondta: én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezz! Nem elég találkozni Jézussal: a meghívásra válaszolni kell, Jézus követelményei szerint. A bíborosok valóban azt kérdezik a szentatyától, hogy mi az, amin nem szabad és nem lehet változtatni, és mi az, amin lehet.
– A szinódusi ülések a héten lezárulnak. Milyen lelki gazdagságot, gyümölcsöket, magtapasztalásokat jelent Ön számára az elmúlt négy hét?
– Óriási élményt jelentettek számomra a beszélgetések és a találkozások. Olyan helyzetekről hallottam, amiket én magam sem ismertem. A sok imádság is segített. Nemcsak tanácskozások voltak, hanem imaszüneteket is tartottunk. Mindenkinek egyformán volt lehetősége elmondani a véleményét, és mindenki tisztelettel meghallgatta azt. Rengeteg kis magot viszek haza, amit aztán el kell ültetni. De talán a legfontosabb, amivel szembesültem, bármennyire is nehéz kimondani, hogy magamon kell kezdjem. Én vagyok a legelső, akinek megtérésre van szüksége, akinek még buzgóbbá kell lenni, akinek vissza kell térni a forráshoz. Én legyek tiszta szívű, hogy másokat is vezethessek. Talán épp ezért nehéz a szinodális út, mert tükröt tart nekünk, hogy folyamatosan meg kell térjünk. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és vissza kell térjünk Jézushoz, a forráshoz.
– Lászai János gyulafehérvári kanonok, penitenciárius halálának 500. évfordulója alkalmából Ön a szinóduson részt vevő magyar püspökökkel közösen október 21-én szentmisét mutatott be a római Szent István vértanú körtemplomban. Szentbeszédében úgy fogalmazott: Lászai János kanonok élete évszázadok távlatából is példakép számunkra. Miben lehet példa számunkra?
– Lászai János olyan magasan képzett lelkipásztor volt, aki vállalkozott zarándokutakra, ami akkoriban nagyon kockázatos volt. Nagy dolog volt, hogy eljött Rómába, hogy az apostolok sírjánál imádkozzon a bűnei bocsánatáért, vagy elment Egyiptomba és a Szentföldre. Ő vállalta a veszélyeket, kilépett a komfortzónájából. Tehetős ember volt, jelentős vagyonnal rendelkezett, kényelmes élete lehetett volna, de ő vágyakozott arra, hogy még tegyen valamit az Úristenért és mások lelki üdvéért. Ő úgy jött el otthonról, hogy feszültségbe került a püspökével, de ezt is jóvá fordította. A Rómában lévő magyaroknak és zarándokoknak gyóntatója lesz, és ez az akkori időben óriási kincs volt, ahogyan ma is az, ha valaki anyanyelvén végezhet szentgyónást idegenben. Rómához, valamint a pápához való ragaszkodása és hűsége példa értékű a mai ember számára. Ahogyan Lászai János sírfeliratán olvashatjuk, „Róma volt és marad mindnyájunk hazája”. Itt van a szentatya, itt van a katolikus egyház szíve.
