A „felszabadítók” 1945 januárjában közel 75 ezer német származású személyt deportáltak a Szovjetunióba Erdély, a Partium és a Bánság különböző településeiről. A kényszermunkára – ahogy ironikusan nevezték, „egy kis munkára‟, „málenkij robotra‟ – vitt civileket a kollektív bűnössége elve alapján vagonírozták be, és az Uráltól Szibériáig különböző munkatáborokban dolgoztatták őket.
Az Arad megyei Simonyifalváról 59 lakost vitte, közül 13-an sosem tértek vissza a lágerekből. Az elhurcoltakra és az áldozatokra emlékeztek vasárnap a Körös-közben fekvő faluban – számolt be róla a Krónika.ro. A deportáltak „vétke” a német származásuk vagy németesen csengő nevük volt, emiatt a második világháborút elveszítő hitleri Németországhoz hasonlóan őket is felelősségre vonták, és a kollektív bűnösség elve alapján a sztálini Szovjetunió egészét behálózó kényszermunkatáborok rendszerében (GULAG = Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága, illetve GUPVI = lavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih, azaz Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) kellett nehéz fizikai munkát végezniük. Bányákban vagy építkezéseken dolgoztatták őket, embertelen körülmények között – aki nem halt bele a kizsigerelésbe és éheztetésbe, maradandó lelki és fizikai sérülésekkel tért haza.
Simonyifalva mártírjaira emlékezve ökumenikus istentiszteletet tartottak vasárnap a Mária mennybevétele tiszteletére felszentelt római katolikus templomban, amelyen Kapor János kisjenői plébános, beszolgáló lelkész mellett Deák Bálint helybéli evangélikus lelkipásztor szolgált. A szertartás után a megemlékezők átvonultak a közelben lévő Simonyiak Háza udvarára, ahol 2008-ban 13 fa emlékoszlopot és gránit emlékművet állítottak az áldozatok tiszteletére.
A kompozíció Brittich Erzsébet képzőművész-költő és Szívós László kőfaragó alkotása, akik nemcsak a falu szülöttei, hanem családjaikat közvetlenül is érintette a tragédia, melynek terhét máig cipeli a közösség. Itt helyezték el a tisztelet virágait és gyújtották meg a kegyelet mécseseit vasárnap.
Simonyifalva egyébként a mai romániai Arad megye északi részén, a Fekete- és a Fehér-Körös között, Tőzmiske községben lévő telepesfalu, báró Simonyi Lajos, „a legvitézebb huszárnak‟ tartott Simonyi óbester, azaz báró barbácsi és vitézvári Simonyi József császári-királyi ezredes fia alapította a 19. század második felében. Régészeti és okleveles források szerint a térség több ezer éve lakott, de a tatárjárás idején elnéptelenedett. 1906–1919 között keskeny nyomtávú vasút kötötte össze a 42 kilométerre fekvő Gyulával, ami fellendítette a térség gazdaságát, de trianoni határmódosítás a kisvonat felszámolását is jelentette.
Simonyifalva (rom. Satu Nou) Tőzmiskével, Vadásszal és Bélzerénddel alkot egy közigazgatási egységet, amelynek a 2021-es népszámlálás szerint 3689 állandó lakója, akik közül 1039-en vallották magukat magyarnak, ez az ismert nemzetiségűek 30,17 százaléka. A község négy települése közül Simonyifalva számít majdnem „színmagyarnak‟, a helybéliek szerint a gyakorlatban valamivel több mint 600-an lakják, és kilencven százalékuk magyar nemzetiségű.
Híres szülöttei közé tartozik Simonyi Imre (1920–1994) költő, aki hatévesen a családjával telepedett át Gyulára, és utóbb a szülőfaluja iránti tisztelet jeleként változtatta Szmola vezetéknevet Simonyira. A sportsajtó Zsóri Dániel Puskás-díjas labdarúgót is számontartja, aki bár a nagyváradi szülészeten jött a világra 2000-ben, Simonyifalván nőtt fel, majd Magyarországon lett élvonalbeli labdarúgó. Egy szerencsés szépségdíjas góljáért kapta meg az említett FIFA-díjat 2019-ben, s még abban az évben a település díszpolgárává avatták. Két évvel ezelőtt az aradi UTA-hoz szerződött, de itt nem kapott játéklehetőséget a klubvezetéstől és a magyarokat nem szívlelő Adrian Mihalcea nevű regáti trénertől. Idén júniusig tartó szerződése szögezi a kispadhoz a tehetségét ily módon elpazarló futballistát…
