Van kiút az álhírek erdejéből

Nyilván csupán véletlen egybeesés, hogy amikor elterjedt a közösségi média több platformján az Északi Áramlat gázvezeték elleni támadás ügyét vizsgáló bizottság egyik állítólagos svéd tagjának állítólagos haláláról szóló fake newst illusztráló hamis fotó, amelyen Borkai Zsolt, Győr volt fideszes polgármestere látható az állítólag meggyilkolt svéd illető helyett, éppen akkor rendezte meg Fake news, avagy miért hiszünk el mindent? című konferenciáját a Protestáns Újságírók Szövetsége a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósággal (NMHH) együttműködve. A nap minden órájában a közösségi médiafogyasztókra zúduló fake news-cunami láttán ma már joggal mondhatjuk Baudelaire híres versének szállóigévé vált sorát parafrazeálva: „Álhírek erdején át visz az ember útja.” S egyelőre nemigen leljük a sötét, sűrű vadonból kivezető utat.

Persze nem vadonatúj jelenségről van szó, hiszen mint Trócsányi László jogászprofesszor, a vendéglátó Károli Gáspár Református Egyetem rektora a konferenciát megnyitva elmondta, párizsi nagykövetként neki is voltak személyes tapasztalatai az álhírekről. Például a tekintélyes Le Monde napilapban egy ízben megjelent egy fotó, amely alá azt írták, hogy a budapesti Horthy-szobor látható rajta, s előtte szélsőjobboldali tüntetők állnak. Csakhogy a képen valójában a Petőfi-szobor volt, s március 15-i ünneplők álltak körülötte. Ezért helyreigazítást kért a Le Monde szerkesztőségétől, amit csak hosszú idő elteltével, nagy nehezen közöltek: a halálozási rovatba (!) dugták el a magyar nagykövet helyreigazítását. Egy másik esetben a balliberális napilapban az jelent meg, hogy a magyar külügyminiszter szobájában egy Nagy-Magyarország-térkép van felfüggesztve, ami azt bizonyítja, hogy az Orbán-kormány nacio­nalista, revizionista. Csakhogy a térkép nem Martonyi János külügyminisztériumi szobájában, hanem az ügyvédi irodájában, magánterületen volt, vagyis ez is álhír volt.

Ha már hitelesnek, mértékadónak számító nagy nyugati, köztük német és brit lapok is rendszeresen közölnek álhíreket, manipulált, megtévesztő szövegeket, képeket is, nem csodálkozhatunk azon, ha ilyenek a közösségi médiában is gombamód szaporodnak. Különösen válságok, vészhelyzetek idején, amikor a dezinformációs csatornák jobban ki tudják használni az emberek félelmét, elbizonytalanodását, hiszékenységét, így sokan gyanútlanul besétálnak a „digitális hiedelemkamrába”.

Hogy az álhírek milyen makacsul be tudnak ágyazódni a köztudatba, arra Papp János Tamás médiajogász, az NMHH munkatársa Deák Ferenc példáját hozta fel, akinek a mondását gyakran idézzük: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Csakhogy ezt a haza bölcse soha nem mondta, vagyis ez is valamiféle álhír (pontosabban egy Mikszáth-kisregényben szereplő dzsentritől származik). Persze jogilag nehéz definiálni az álhír fogalmát, mert bár rokon értelmű, de nem azonos vele a városi legenda, a rágalmazás, a propaganda, az elhallgatás, a tévedés. Mint tudjuk, tévedni emberi dolog, egyikünk sem tévedhetetlen – már Pál apostol megírta: „rész szerint van bennünk az ismeret”. A téves információval szemben az álhír anyagi vagy politikai haszonszerzés érdekében, megtévesztés céljával terjesztett, bizonyíthatóan hamis információ, amely kárt okozhat a közérdeknek.

Bár hazudni, álhíreket terjeszteni nálunk nem jogellenes, de erkölcsi értelemben bűn, mert aláássa a közbizalmat, gyengíti a társadalmi kohéziót, rombolja az egyének és közösségek közti megértést és szolidaritást. Nagy kérdés, hogy miként védekezhetünk ellenük, amikor a népesség nagy, a fiatalok túlnyomó része pedig már nemcsak a közösségi média fogyasztója, de benne is él, mint egy buborékban. A jogász tanácsai: dezinformációs önszabályozó kódex, továbbá független tényellenőrző hálózat szükséges, a fiatalokat médiatudatosságra kell nevelni és a hiteles, megbízható sajtót támogatni.

Van azonban még egy nagy probléma „túlkommunikált”, médiavezérelt, felületfüggő világunkban: a gyorsuló idő, illetve az időhiány. Alvin Toffler amerikai futurológus már a múlt század végén azt állította: mostantól a világ gyorsakra és lassúakra oszlik, és a hatalom a lassúaktól a gyorsakhoz kerül – akár nemzetekről, akár cégekről vagy egyénekről van szó. Aki nem kapcsolódik rá a szupergyors globális digitális hálózatra, az a jövőből zárja ki magát. Csakhogy az idő szorításában nem lehet gondolkozni – írta Pierre Bourdieu francia szociológus a közösségi média előtti korban domináns televízióról. Aki tévét néz, az tömegfogyasztásra sorozatgyártott közhelyeket, készen kapott üres gondolatokat kap, melyeket épp olyan gyorsan el lehet fogyasztani, ahogy gyorséttermekben az egyszerű egyenételt. Amivel bár jól lehet lakni, mégsem tápláló, pláne nem egészséges.

Szűts Zoltán médiakutató szerint a globális digitális technológiai cégek és a közösségi médiaplatformok olyan „figyelemkufárok”, amelyek mindent bevetnek az időnk, a figyelmünk megszerzéséért, ezáltal elveszik az időnket az olvasástól, a gondolkozástól, a közvetlen, fizikai kapcsolatoktól, a gyakorlati élettől. Ennek az ellenszere a kíváncsiság, a tudásvágy, a józan ész követése lehet, és a lassulás: több időt érdemes fordítani a gondolkodásra, a sokoldalú tapasztalatszerzésre, a személyes kapcsolatokra.

Manapság annyi mindenre pazaroljuk időnket és energián­kat, de az agymunkával takarékoskodunk, mert változékony, bizonytalan, bonyolult világunk megfigyelése, az elmélyült gondolkodás és az önálló ítéletalkotás fárasztó, és elveszi az időt a szórakozástól, a kikapcsolódástól. Ám így ne csodálkozzunk, ha szellemi immunrendszerünk gyengévé válik az álhír-sorozatvető nehézfegyverekkel szemben, s elveszítjük autonómiánkat, kívülről irányított tömegemberré, embertömeggé válunk.

Faggyas Sándor / Magyar Nemzet

Total
1
Megosztás
Total
1
Megosztás