Egyre növekvő déjá vu (ezt már láttam) érzéssel hallgatom fiatalkori barátomat, aki a romániai németek nagy exodusa idején (vagyis az 1989-es rendszerváltást megelőző és követő néhány évben) települt/menekült el innen, és – bár még él itt idősebb családtagja, a szatmári svábok pedig köztudomásúan családszeretők – az utóbbi időben egyre ritkábban látogat a szülőföldjére. Ő ugyan nyelvében elsősorban magyar, azonban középiskolába román tannyelvű osztályba járt, aminek egyenes következményeként – így panaszolja – helyben maradt volt iskolatársai gyakran olyan kérdéseket tesznek fel neki, amelyekre nem szívesen válaszol. Jól tudja, a faggatózók azt szeretnék hallani tőle, hogy ő annak idején egyébként jól érezte magát szülőföldjén, hiszen a románok toleránsak, befogadók, csak a magasabb életszínvonal csábítása vagy esetleg családegyesítés késztette az ország elhagyására.
Ami azonban nagyon nem igaz – szögezi le fiatalkori barátom. Majd így folytatja:
– A valóságban szüleimmel együtt úgy éreztük, hogy minket szánt szándékkal kiutálnak ebből az országból. A hatóságok – ráadásul az államalkotó nemzethez tartozók egy jelentős részének az együttműködésével vagy cinkos hallgatásával – szándékosan „intézték úgy”, gerjesztettek körülöttünk olyan hangulatot, amelynek hatására arra a következtetésre jutottunk, hogy „nekünk innen mennünk kell, mégpedig minél hamarabb”. Így aztán annak ellenére, hogy nincstelenül érkeztünk Németországba, hiszen Romániában mindenünktől megfosztottak bennünket, én a kitelepülést felszabadulásként éltem meg. Ha őszinte akarnék lenni volt osztálytársaimmal, ezt kellene mondjam nekik. De valahogy nem tudom rávenni magam a kitárulkozásra. A közösen eltöltött diákévekről szép emlékeket is őrzök, nem akarom elrontani az újratalálkozásunkkal együtt járó nosztalgiázást. Hát inkább hazudok a repatriálásommal kapcsolatban, olyasmiket mondok nekik, amiket hallani akarnak…
Fiatalkori barátom távozása után az engem egyre inkább hatalmába kerítő déjá vu érzés hatására előveszem a Szatmári Friss Újság 1990-es kollekcióját, amelyben hamar megtalálom a december 3-án általam jegyzett cikket. Alább következik.
*
Cenzúrából öncenzúra? – avagy: hazugság-ország utolsó hazugság-adója
Az 1989. decemberi (forradalomnak mondott) eseményeket megelőző időszakban (vagyis még a „Ceauşescu-rendszerben”) nagyon sok (fájóan, már-már elviselhetetlenül sok) Romániából hivatalos úton végleg kitelepülni kívánkozó magyar és sváb barátomtól, ismerősömtől hallottam tragikomikus élménybeszámolót egy mindannyiuk által átélt eseményről. Nevezetesen arról, ami akkor következett, amikor odakerültek az elé a bizonyos pártaktivistákból, szekusokból és a hatalom más Szatmár megyei képviselőiből összeállított bizottság elé, amely végül is (az akkor divatos ideológiai zsargon-kifejezéssel élve) jóváhagyta – vagy nem – az országból való kitelepülést.
Általában a következő történt. A maguk elé tűzött cél, az országból való mielőbbi kijutás érdekében hazudni kényszerültek, vagyis a bizottság tagjai által feltett ilyen tárgyú kérdésekre a valódi okok helyett, amelyek miatt arra az elhatározásra jutottak, hogy végleg elhagyják ezt az országot, szülőhazájukat, egészen más okokat kellett megnevezniük. A Romániából való szabadulás érdekében nem azt mondták, amit valójában gondoltak, hanem azt, ami (esetleg) kedvező döntés meghozatalára késztethette a mindenható bizottság tagjait. Konkrétan: nem azért szándékoznak kitelepülni Romániából, mintha bármivel is elégedetlenek lennének itt, hanem mert olyan rendkívüli helyzet állt elő, ami szándékuk ellenére készteti őket erre a lépésre. Például hozzátartozójuk, jövendőbelijük él külföldön, akihez annyira kötődnek, hogy a jövőjüket el sem tudják képzelni nélküle…
Hazugság-ország talán utolsó hazugság-adója volt ez, amit a szabadulni vágyónak a szabadulás érdekében fölöttébb ajánlatos volt lerónia. Tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni azon, ha egy országból, amelyet a hazugság irányít, hivatalos úton csak hazugság árán lehet szabadulni.
Kinek volt szüksége erre a hazugságra és miért?
Talán a hatalomnak – saját lelkiismerete megnyugtatása végett? Csöppet sem valószínű. A szóban forgó hatalom ugyanis aligha állt közelebbi ismeretségben azzal a valamivel, amit lelkiismeretnek nevezünk.
A látszatot kellett mindenáron megőrizni? Talán.
Amolyan erőfitogtatásnak szánták a rendszer szekértolói? (Érezze az a szerencsétlen földönfutónak készülődő, hogy nincs mese, ebben a helyzetben is újra és újra be kell hódolnia, meg kell alázkodnia?) Ki tudja?
A lényeg mindenesetre az, hogy az 1989. decemberi események előtt kitelepülni kívánkozónak saját érdekében olyan leckét kellett felmondania, amilyet a „hivatalos fülek” HALLANI AKARTAK tőle.
Ugorva egyet az időben, immár hónapokkal Ceauşescu bukása után vagyunk. Ki tudja hányadik, külföldre települését rendező ismerősömmel beszélgetek. Egyebek között elmondja, hogy miközben a formaságokat intézte, a román funkcionáriusok, akikkel kapcsolatba került, rendre megkérdezték tőle, nem tudja mi vár rá, milyen állapotok uralkodnak Magyarországon? Ha tudja, ugyan biza miért akar odamenni?
– Mit válaszolhattam volna nekik? – neveti el magát ismerősöm kényszeredetten. – Talán az igazat? Hogy torkig vagyok ezzel az egész vátrás országgal, ahol még a levegőt is kinézik az ember szájából csak azért, mert magyar? Ilyesmit nem mondhattam nekik, mert, ne adj Isten, megsértődtek volna. Elvégre nekünk még ahhoz is jó képet kell vágnunk, ha elüldöznek bennünket a szülőföldünkről. Előbb arra biztatnak, hogy menjünk vissza Ázsiába, aztán ha tényleg útnak indulunk valahová, elvárják, hogy búcsúzóul biztosítsuk őket: de azért nincs harag, ők nagyon rendes, toleráns gyerekek. Igazán nem azért vesszük nyakunkba a világot, mintha rosszul éreznénk magunkat Romániában, hanem kizárólag csak azért, mert nincs ki mind a négy kerekünk. Szóval azt mondtam nekik, amit hallani akartak. Hogy én amúgy nem mennék, de hát ott a férjem, aki valami előttem ismeretlen ok miatt 1989 előtt Magyarországon maradt, nekem meg mint jó feleségnek kötelességem követni őt.
*
Itt ér véget az a cikkem, amely a jelek szerint 1990 óta sem veszített aktualitásából. Legalábbis erre enged következtetni, hogy Németországból hazalátogatott ifjúkori barátom még ma, harmincvalahány év elteltével is úgy érzi, hazugság-országból történt távozásának valódi okairól változatlanul hazudnia kell…
Boros Ernő
