Kovács Attila a PestiSrácok.hu portálon foglalta össze Kinek a háborúja? című írásában azt, amire az Ehir.ro-n megjelent több anyagban is történt már utalás: a globális háttérhatalom játszmája zajlik Ukrajnában, aminek szálai a tengeren túlra vezetnek…
Amióta kitört az orosz-ukrán háború, több ízben is elhangzott a honi ellenzék egyes tagjaitól az a mondat, hogy az ukránok a mi háborúnkat vívják. Április 3-a előtt esetleg még rá lehetett fogni, hogy csak a kampány az oka, hogy ilyet mond egynémely politikus, ám ez a narratíva a választások után is rendszeresen előkerül az ellenzéki oldalon, pedig ami Ukrajnában zajlik, ahhoz nekünk a világon semmi közünk nincs.
1991-ben mutatták be Oliver Stone kultikus filmjét – JFK – A nyitott dosszié –, amely a Kennedy-gyilkosságról szól. Főhőse Jim Garrison New Orleans-i államügyész – a filmben Kevin Costner alakítja –, aki a való életben nagyon sokat tett a Kennedy-gyilkosság valódi hátterének felderítéséért. A közel három és fél órás, monumentális alkotás önmagában is lebilincselő, ám létezik egy általános vélekedés, miszerint az egész film csúcsjelenete az a negyedórás beszélgetés, amelyben Garrison államügyész és egy bizonyos Mr. X beszélget a Capitolium mögötti parkban.
A jelenetben Mr. X – akit Donald Sutherland formált meg – drámai nyíltsággal mesél Garrisonnak az Egyesült Államok szövevényes politikai machinációiról, egyfajta dicsekvéssel sorolva azokat az államcsínyeket, választásokba történő beavatkozásokat, amelyeket a világ vezető hatalma a második világháború befejezése után szerte a nagyvilágban véghez vitt. Monológjában fény derül a CIA ármánykodásaira, a hadiipar rendkívüli lobbierejére, de elsősorban és mindenekelőtt annak a „deep state-nek”, vagyis háttérhatalomnak a létezésére és működésére, amely Kennedy elnök meggyilkolásában is kulcsszerepet játszhatott. A rendkívül nagy jelentőségű filmbetéttől függetlenül is látható, hogy mindaz, amelyről Oliver Stone filmjében Mr. X beszél, valós alapokon nyugszik.
Megfigyelhető ugyanis, hogy 1945 után a két katonai szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok rendszerint összecsapott egymással katonailag is, és ezekhez az összecsapásokhoz minden esetben „külső helyszínt” választottak maguknak. Az összecsapások egyszerre szolgálták a fegyverlobbik érdekeit, az elrettentést és az erőfitogtatást, valamint természetesen azt is, hogy élesben kipróbáljanak új fegyvereket, technológiákat, de sosem a saját országaik területén. Az is közös volt valamennyi egymásnak feszülésben, hogy az ártatlanul elhunyt ezrek, tízezrek élete valójában senkinek sem számított.
A többnyire ideológiai köntösbe bújtatott, de valójában a fenti célokkal kirobbantott polgárháborúk és egyéb fegyveres konfliktusok sajnos szinte futószalagon követték egymást a második világháború után. Kínában a kommunista Mao Ce-tung hatalomátvételét segítették a szovjetek, míg a népiek oldalán amerikaiak is harcoltak. 1950 és 1953 között zajlott le a „koreai konfliktus” fedőnevű sötét ügy, amely olyannyira elhúzódott, hogy hivatalosan még most is tart, hiszen a háborút véglegesen lezáró békekötés a mai napig nem történt, „csak” fegyverszüneti megállapodás áll fenn a felek között. Miközben egy nép – a koreai – azóta is két, egymásra gyakran acsarkodó külön államban él, amelyet egy mesterséges vonal választ el egymástól.
Fidel Castro kubai hatalomátvétele után – amely persze, ha úgy nézzük, már önmagában egy szovjet-amerikai összecsapás volt, hiszen Castro elődje, Fulgencio Batista az amerikaiak támogatását élvezte – kis híján kirobbant a harmadik világháború. A Disznó-öböli amerikai bukta után tovább fokozódtak az indulatok, amikor a szovjetek atomrakétákat telepítettek Kubába, de szerencsére Kennedy és Hruscsov 1962-ben végül megállapodott és a világ elkerülte a legrosszabbat, az esetleges atomháborút. Ennek ellenére – ahogyan arról egyébként az említett jelenetben Mr. X is beszél – a karibi ország elleni titkos hadviselés folyamatosan zajlott. A Mongúz-hadművelet néven zajló programban disszidens kubaiak kiképzésével és „hazadobásával” dollármilliárdokat költött az USA Castro hatalmának gyengítésére, megdöntésére.
Kennedy elnök halála után Lyndon B. Johnson szinte azonnal aláírta a vietnami háborút támogató elnöki rendeletet, így kezdetét vette a bő egy évtizedes vérontás a Távol-Keleten. Az északiakat a szovjetek támogatták, a délieket az USA, így Vietnam is egyike volt a második világháborút követő szovjet-amerikai összecsapásoknak, sőt, talán ott zajlottak a legvéresebb, legszörnyűbb harcok. A Szovjetunió szétesése után sokáig csak az USA részéről történtek katonai beavatkozások – például Irakban, vagy Afganisztánban –, majd a „medve” megerősödése révén ismét megjelent az orosz haderő is saját határain kívül. Dél-Oszétiában, majd Szíriában nyíltan is jelen voltak/vannak az orosz katonák.
Mivel az utóbbi időben a putyini Oroszország ismét katonai világhatalommá vált, így újra megjelentek azok az esetek is, amelyek mögött felsejlik az amerikai-orosz egymásnak feszülés árnyéka. A Szíriában 2011 óta zajló polgárháborúban is jelen van mindkét fél, s bár itt volt „közös ellenségük” is, az Iszlám Állam, a szír elnök személyében már nem volt egyetértés, ugyanis az oroszok és az irániak által támogatott Bassár el-Aszad az amerikaiak és szövetségeseik számára nem elfogadható. (Immáron tizenegy éve zajlik a véres polgárháború Szíriában, ahol Bassár el-Aszad elnök orosz és iráni szövetségesei révén 2015 óta az ország több mint hetven százalékát visszafoglalta az amerikai és más nyugati államok által támogatott lázadóktól. A háború tönkretette az ország gazdaságát, a károkat mintegy négyszáz milliárd dollárra becsülik.)
Ukrajnában a „narancsos forradalommal” indult el ez a folyamat, amely mostanra véres háborút hozott, de Kazahsztánban is vélelmezhető, hogy ilyen hátterű volt a közelmúltban hirtelen előtörő belső feszültség, amelyet az oroszok egyértelműen lerendeztek, jelezve, hogy nem akarnak egy „másik Ukrajnát” a szomszédságukban.
Ukrajnában hosszú ideje jelen van a nyugati, főként amerikai térnyerési szándék, az olykor már gátlástalan mértékű előre nyomulás. A jelenlegi amerikai elnök fiának ukrajnai üzleti érdekeltségei már a két évvel ezelőtti elnökválasztási kampányban is visszatérő beszédtémát szolgáltattak, miközben az ukrán „civilek” támogatói is amerikai hátterűek voltak. A háború kitörése óta minden katonai szakértő egyöntetűen állítja, hogy az ukránok rendkívüli ellenállása mögött – a természetesen nem vitatható hősiességükön túl – komoly katonai-stratégiai segítség is áll, amely egyes vélemények szerint a Krím oroszok általi annektálása óta folyamatosan és tudatosan zajlott. Ennek ugyanúgy része az információs- és hírszerzési segítségnyújtás, a dollármilliárdokra rúgó pénzügyi támogatás, a fegyverek, vadászgépek, harckocsik, szállítójárművek és légvédelmi elhárító-rendszerek szállítása, valamint zsoldosok küldése is. És ki tudja, még mi minden, amit nem tudunk, mert hétpecsétes titokként nincs az orrunkra kötve. Ebben a katonai-stratégiai segítségnyújtásban pedig ki más járna az élen, mint az Egyesült Államok.
Vagyis, két hónappal a háború kitörése után ki kell mondani, hogy keleti szomszédságunkban a XXI. század első, jelentős erőket felvonultató katonai összecsapása zajlik a két szuperhatalom között. Az egyik oldalon az oroszok állnak, a másik oldalon pedig az ukránok mellett-mögött, őket több módon is támogatva, az amerikaiak, akik mellett persze mások is kiveszik a részüket az ukránok támogatásából.
Szó sincs tehát a „mi háborúnkról”, mint ahogyan az ellenzéki térfélen ezt néhányan – vagy ijesztő korlátoltságból, tudatlanságból, vagy valamilyen erők megbízásából nagyon is tudatosan – hangoztatják. Sőt, vannak, akik tovább is mennek ennél: ha rajtuk állna, akkor fegyverszállításokkal, egyéb részvétellel még bele is rángatnának bennünket a konfliktusba.
Ez nem a mi háborúnk, hanem a nagyhatalmak összecsapása a világ újrafelosztásáért, amelynek célja, hogy eldőljön, milyen erősorrend alakul ki, kinek milyen szerepe lesz az új világrendben, amelynek formálódása a szemünk előtt zajlik. Éppen ezért az egyedüli felelős döntés az, amit a kormány a háború kezdete óta folyamatosan hangoztat: a menekültek megsegítését leszámítva – amit erőnket meghaladva folyamatosan teljesítünk – minden más értelemben kívül maradni a konfliktuson.
Egyedül ez szolgálja a magyarság érdekét, mert éppen úgy van, ahogyan Orbán Viktor korábban mondta: ebben a háborúban mi semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk. Ezt pedig minden eszközzel meg kell akadályozni.
