Református erdélyi főkancellár a magyar kultúra szolgálatában

Erdélyt sajátos társadalmi berendezkedés, toleráns vallás- és művelődéspolitika jellemezte a mohácsi tragédia után, ennek köszönhetően sokszor kelet Svájcaként emlegetik. A XIII. századtól kezdődően a tudatosan végrehajtott betelepítések és öntevékeny (kontroll nélküli) betelepülések miatt etnikailag és vallásilag színes területté vált. Ettől függetlenül a magyarság megőrizte elsőbbségét évszázadokon keresztül. Hogy ennek miben rejlett titka?

A román történetírás állításaival szemben messze nem arról van szó, hogy a többi népcsoportot erőszakkal elnyomták volna a magyarok. Ezt az elsőbbséget (szupremáciát) a tanulni vágyás eredményezte, a nyugati egyetemeken folytatott peregrinációk (vándordiákok külföldi egyetemjárása), a művészetek és természettudományok megismerése utáni áhítozás, a könyvek és könyvtárak fontosságának felismerése, amely kulturális téren mérhető előnyt biztosított, és lehetővé tette, hogy az erdélyi magyar nemesség a „Tündérkert” társadalmának felelős politikai vezetőit adja.

Ilyen főnemes volt az a széki gróf Teleki Sámuel erdélyi kancellár, akiről korunk társadalma méltatlanul keveset tud, mondhatni alig ismeri az erdélyi magyar kultúra szempontjából is nagy jelentőséggel bíró tevékenységét.

Gróf Teleki Sámuel 1739-ben látta meg a napvilágot a marosszéki Gernyeszegen, és kétszáz évvel ezelőtt, 1822. augusztus 7-én hunyt el Bécsben. Gyermekkorát az Alsó-Fehér vármegyei Celnán töltötte, ahol már igen korán segített apjának a családi gazdaság ügyeinek rendezésében. 1757-ben folyamodott engedélyért Mária Teréziához, hogy külföldre mehessen tanulni, s bár a hétéves háború miatt zavaros idők voltak Európában, az elsők között kapta meg a jóváhagyást. Egyetemes történelmet, jogtudományt, elektromosságtant, matematikát, fizikát tanult Németalföldön, ahol az utrechti és leideni egyetemeken hallgatott előadásokat. A svájci Bázelt érintve 1763 tavaszán hazaindult szülőföldjén kamatoztatni a megszerzett tudást.

A visszaút során a városok könyvtárait és könyvtárosait kereste fel a már gyakorlott könyvgyűjtő Teleki Sámuel. Hazatérte után királyi kamarás lett, majd küküllői főispán és erdélyi kormányszéki tanácsos. II. József császár alatt belső titkos tanácsos, 1784–90-ig királyi biztos az akkor alkotott váradi kerületben, Szabolcs, Békés, Arad, Csanád, Csongrád megye főispáni helytartója, a hajdú kerületben főkapitányi helyettes, Bihar vármegyének 1785. július 16-ától 1787-ig főispánja, 1792-től magyar alkancellár és Máramaros vármegye főispánja. II. Lipót alatt erdélyi főkancellár és 1791. július 5-étől Bihar vármegye főispánja haláláig (helytartója gróf Rhédey Lajos volt 1808–1825 között). A Szent István-rend nagykeresztese, a göttingeni, varsói, jénai tudományos akadémiák tiszteletbeli tagja volt.

Levéltári anyagok bizonyítják, hogy Teleki Sámuel egész életében tevékeny résztvevője volt a hazai oktatásügy megreformálásának. Nevével az 1770-es és 1780-as években sűrűn találkozunk a kibontakozó tanügyi kísérletekben. Ez az az időszak, amikor a Habsburg Birodalom területén egyre nagyobb lett az igény modernizált, központilag irányított iskolarendszer bevezetésére. Ekkor születtek az új iskolatörvények. 1777. augusztus 22-én írta alá Mária Terézia a magyar oktatás egészét szabályozó rendelkezést, a Ratio Educationist. A rendelkezés maga – függetlenül foktól és felekezettől – minden oktatási intézményt egységes rendszerbe fogott, aminek eredményeképpen állami kormányzat alá került a Magyar Királyság területén működő minden iskola. A katolikusok számára ez nem hordozott magában semmi veszélyt, a protestánsoknak, akik addig lényegében csak a „törvényekben gyökerező legfőbb felügyelet jogát” engedték át az államnak, komoly kockázatot jelentett a királyi felügyelet akár a tankönyvek tartalmának cenzúrája miatt is. A Ratio Educationist alkotmányjogi akadályok miatt Erdélyben nem tudták bevezetni, így itt a helyi viszonyokhoz idomuló szabályrendeletet kellett kidolgozni.

A hithű református Teleki Sámuel, aki a nagyenyedi református kollégium főgondnoka, három erdélyi kollégium alapítványainak intézője, az erdélyi református egyház állandó patronálója volt, felismerve az elmaradott hazai tanügyi viszonyokat, a kormányzati befolyás veszélye ellenére arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem szabad az egyházi önkormányzatra hivatkozva elzárkózni az újításoktól. Nem véletlen, hogy az 1781-ben létrehozott, az erdélyi ifjúság nevelési problémáival foglalkozó Mixta Commissio tagjai közé Telekit is beválasztották.

Hogy nemcsak mint erdélyi főkancellár, hanem mint magánember is komoly szerepet vállalt az erdélyi népoktatás fejlesztésében, azt jól mutatja a Teleki család birtokán, Sáromberkén tett kísérlete az oktatás megújítására 1794-ben. Teleki Sámuel fia, a huszonegy esztendős Domokos – aki minden valószínűség szerint apjával egyeztetett – utasítást adott ki: tizenkilenc pontból álló rendtartás kötelezte a szülőket arra, hogy gyerekeiket engedjék iskolába járni. Megszabta többek között a tanítás menetét, az iskolakötelezettség feltételeit fiúk és lányok esetében is, a legjobbaknak jutalmat írt elő, elosztotta a tanórák látogatását külön nyári és téli időszakokra. Szólt a más felekezetű gyerekek iskoláztatásáról is, ez a román gyerekek oktatását jelentette. „Az oláh gyermekek is tartozzanak iskolába járni, s mikor azonban a katekizmus tanittatik, akkor kimehetnek, vasárnap sem tartoznak iskolába menni” – áll Teleki Domokos rendtartásában. Íme még egy bizonyíték, amely cáfolja azt a román állítást, amely szerint vallásuk és nemzetiségük miatt diszkriminálva voltak az erdélyi románok Erdélyben a „magyar uralom” alatt.

Aktív közéleti tevékenysége mellett Teleki Sámuel grófnak egész életén át a könyvgyűjtés volt az egyik szenvedélye. Úgy gondolta, a gyűjtésnek akkor van értelme, ha a megszerzett példányokat mindenki olvashatja. Így született meg 1802-ben a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár, amely már 1816-ban 36 ezer kötetet számlált. A könyvtár családi hitbizományként maradt az utódokra azzal a feltétellel, hogy a szigorú könyvtári szabályok betartásával mindenki olvashassa annak példányait. „A könyvtár és a múzeum a tudomány művelőinek és azoknak, akik látogatni óhajtják, meghatározott napokon és órákon legyen nyitva, a könyvek az igénylőknek egyenként adassanak ki” – rendelte el 1798-ban. A bibliotéka katalógusát ő maga állította össze és adta ki négy kötetben. A lehetőséggel élt is Marosvásárhely lakossága. Az 1803 nyarától vezetett olvasónapló erről tanúskodik. Naponta egy-három fő látogatta kezdetben az intézményt, de ez a szám az alapító haláláig fokozatosan növekedett. 1812–1813-ban már nem volt ritka a napi hat-nyolc fő sem.

A Teleki Tékának a kancellár a belvárosban egy L alaprajzú, egyemeletes barokk lakóház U alaprajzúvá bővítésével készített otthont. Az ily módon bővített épület két szerepet is betöltött: a meglévő rész továbbra is lakóházként funkcionált, az új szárny földszintjét a nyilvános könyvtár helyiségei uralták.

Politikai tevékenysége, a közoktatás fejlesztésé­ben játszott szerepe, a magyar kultúráért tett erőfeszítései alapján Teleki Sámuelt a XVIII–XIX. századi Erdély legnagyobb magyarjai közé kell sorolnunk.

(Forrás: Magyar Nemzet)

Total
23
Megosztás
Total
23
Megosztás