„Advent első vasárnapján arról beszéltem, hogy mi itt Csíkszeredában egy közösség vagyunk. És ennek a közösségnek román anyanyelvű tagjai is vannak. Intézményként, városházaként a román állam ünnepén meg kell adnunk a tiszteletet. Ez a tisztelet nem egyenlő az elfogadással, és soha nem szabad egyenlő legyen a feladással!”
A címben szereplő megszólítás ugyan nem hangzott el, pedig logikus bevezetője lehetne a fentebb idézett mondatoknak. Elképzelhető lett volna ezelőtt száz évvel, hogy a frissen berendezkedő, megszálló román hatalom előtti újsütetű „tiszteletből” bármelyik székely-magyar település elöljárója (már amelyiket kényszerből meghagyták az új urak) a fenti meglehetősen behízelgő, ugyanakkor maszatoló módon beszéljen a hódítókról, illetve az általuk újonnan betelepítettek tömegéről? Aligha akadt volna olyan, aki így akart, mert volna beszélni, már csak azért sem, mert a székelyekre akkoriban sem volt jellemző a gumigerincű hajlékonyság, a simulékony alázat, a furcsa, következetlen, egy mondatba sűrített, ellentmondásoktól terhelt gondolkodás. És azért sem, mert aki mégis ilyesmire vetemedett volna, örökre a közösség megvetésének tárgya, kiközösített ember lett volna rögtön az ominózus mondatok elhangzása után. De elemezzük ki egy kicsit, mit is akar mondani ez a néhány mondat.
Azt állítja, hogy a csíkszeredaiak közösségének része az elrománosítás nyilvánvaló szándékával betelepített nem őshonos elem. Az, amelyik 1966 és 1992 között megnyolcszorozta (!) létszámát. Hihetetlen ugye, mennyien akartak csíkszeredaiak lenni, olyanok, mint Domokos Pál Péter tanár, történész, néprajzkutató, a csángók kutatója, vagy Erőss Elek főjegyző, országgyűlési követ, főbíró, majd haláláig ötven éven keresztül Csíkszereda polgármestere, netán vitéz altorjai Kozma István vezérezredes, a székely határvédelmi erők mártírhalált halt parancsnoka. Mert hiszen a vonattal frissen érkezettek azonnal magukévá tették a hely szellemét, és azóta is azon törik magukat, hogy bizonyítsák, nem megszállók ők, hanem rendes csíkiaik, csak éppen más nyelven beszélnek. Lássuk be, az egyazon településen élő emberek csak akkor alkotnak valódi közösséget, ha céljaik azonosak, vagy legalább is az egyes csoportoké nem egymást kizáróak. Vajon Csíkszereda esetében ez így van?
Azt is mondja Korodi Attila, a város jelenlegi polgármestere (hiszen őt idéztem fentebb), hogy intézményként, önkormányzatként meg kell adni a román államnak a tiszteletet. Nos, azon túl, hogy ez nem igaz – számos olyan magyarok vezette önkormányzat van széles ez országban, ahol fel sem merül ilyesmi –, adódik a kérdés: van-e Romániában, a román államban olyasmi, amit magyar emberként tisztelhetnénk? A válasz egyértelmű: aligha. Ha csak Korodi úr nem tartja tiszteletre méltónak a hazugságot, a hátba támadást, a népirtásra tett több próbálkozást, az eltüntetési, beolvasztási, kiradírozási szándék ezernyi kísérletét, ami az utóbbi bő száz esztendő, de az azt megelőző korok román–magyar kapcsolatát is meghatározó módon jellemezte román részről. Nincs olyan magyar ember, aki ne tudna felsorolni kapásból tíz történelmi példát arra, ami azt igazolja, hogy a románság vezetői, amikor csak tehették, vesztünkre törtek. Szervezett államként a legfőképpen, minden hatalmi eszközt felhasználva, a mai napig. Éppen Csíkszereda polgármestere ne tudná, hogy pont december 1-je az a szimbolikus nap, amelyen semmi ünnepelni, semmi tisztelni valója nincs magyar embernek, különösen akkor nem, ha közösségi vezető? Ez a nap az egyoldalú erőszak, a történelmi hazugság, a csalás, a szemfényvesztés, a hazug ígéretek, a semmibe vevés, a legyőzetés szimbolikus napja. Magába foglalja mindazt a kínt, megaláztatást, amit a román állam valaha csak részünkre előkészített. December 1. keretei között a magyaroknak csak egy szerep jut: a gyilkosa által irigyelt, gyűlölt, megvetett és mégis csodált áldozaté.
„Ez a tisztelet nem egyenlő az elfogadással, és soha nem szabad egyenlő legyen a feladással!” – hogy ez alatt mit értett Korodi Attila, talán csak ő tudja. Amit tisztelsz, azt nyilván el is fogadod, valamilyen szinten. Feladásról beszél, joggal, és kicsit freudi az elszólás, mert tudja, hogy városa vezetőjeként tett egy lépést hátra, egy olyan lejtőn elindulva, amelyen nehéz megállni. Nem véletlenül elégedett a Hargita megyei prefektus, aki a normalitás jelének nevezte, hogy a román trikolór színeiben pompázott december elsején a csíkszeredai Művészetek Háza. Erre eddig ugyanis nem volt példa, az előző években Csíkszereda önkormányzatának vezetői gondosan ügyeltek arra, hogy a december 1-jei rendezvényeken ne vegyenek részt, és a városban csak apró zászlócskákat helyeztek ki.
Az embernek önkéntelenül is a „Kié ez az ország?” című színdarab jut eszébe, melynek egyik szereplője az igény szerint hol magyar, hol román radnai körjegyző, Bivol Sandulescu, a nyájáért, azaz református magyarjaiért a végsőkig kiálló Gyárfás Ferenc református tiszteletesnek veti oda a román állam végső célját megfogalmazó mondatot: Verd meg a pásztort, szétszéled a nyája! Nos, a jelek szerint Korodi Attilát most nagyon megverték, de az is lehet, hogy csak rájött, akkor lesz hosszú életű a balkáni mocsárpolitikában, ha efféle „gesztusokat” tesz a hatalomnak magyar vérei rovására. Neki nem kerül semmibe, a kontót a székely-magyar önbecsülés rovására fizetik. Nekünk pedig marad az, hogy Dsida Jenővel mondogassuk a „fellebbezhetetlen, sziklakemény, erősítő, vigasztaló igét: Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet”.
Barta Béla
