Atyai jó barátom, Z. Lajos nézeteiről írok. Igen szubjektív lesz a cikk. Csak szólok.
Javakorabeli újságírónak általában van egy Z. Lajosa (Szűk Bélája, Végső Jenője stb.), akinek rendszeresen meghallgatja a nézeteit, elmereng rajtuk, bólintgat rájuk, esetleg szelíd vitába száll velük, netán kellő tisztelettel szamárságnak nevezi azokat stb.
Kell egy Z. Lajos. Ő az olvasó – a nép – sűrített hangja, neki írjuk az újságot, az ő kíváncsiságát akarjuk kielégíteni. Hát persze, hogy kikérjük a véleményét. Igaz, ha nem kérjük ki, akkor is elmondja.
Tősgyökeres újpesti ez a Lajos. Itt született még a háború előtt, és itt lett osztályellenség is a Rákosi-érában, mint javíthatatlan polgári csökevény. Világnézete is ennek megfelelően alakult, nem lépett be a pártba, nem kérte felvételét a Munkásőrségbe, ezzel szemben 1991 májusában ott volt Esztergomban Mindszenty bíboros újratemetésén, és az Országházba költöztetett Szentkoronát is az elsők között csodálta meg. Tántoríthatatlanul jobbra tartott világéletében.
Jó három évtizede, valamikor a rendszerváltás táján találkoztunk először egy lakossági fórumon, én az újságcsinálás nehézségeiről beszéltem a publikumnak, ő meg közbekérdezett valami csiklandósat, mire egy életre szólóan összebarátkoztunk. Aztán szép lassan megöregedtünk…
Nagyjából havonta találkozunk azóta is, néha ritkábban. Beszélgetéseink íve többé-kevésbé állandó. Ő indulatos kérdések egész sorát teszi föl a napi politikáról, politikusokról, én pedig próbálok legjobb tudásom szerint válaszolni – nem könnyű feladat, merthogy legtöbbször nem kapok szót, Lajos mindjárt a választ is megadja.
Egy rendre visszatérő „dialógus”: – Hogyan lehet ezt az ellenzéknek mondott csürhét beengedni a magyar Országházba, ezt mondd meg nekem? Felfordul az ember gyomra. Milyen világ ez? – kérdezi, és már mondja is a választ: – Mert tutyimutyi a kormány, fél keményen fellépni, pedig lenne elég ereje, hogy szétcsapjon köztük. El kellene zavarni ezeket a rendbontókat a világ végére, ordenáré banda! Tizenkét éve van kétharmadunk, mégis eltűrjük ezeket a szörnyű figurákat! Stb. (Persze cifrábbakat is mond Z. Lajos, de azokat most kihagyom.)
Valahára persze én is szót kapok. – De az nem úgy megy, Lajosom – vetem közbe szelídítőleg. – Az már nem demokrácia, ahol elzavarják az ellenzéket. Ha bunkók, hát bunkók. Magukról állítanak ki bizonyítványt. Látod, hogy a választóknak sem tetszenek.
Persze semmire sem megyek az ilyen érvekkel. Azt mondja, az ő nyolcvanéves korosztálya nem ilyen demokráciát akart a rendszerváltáskor, hanem olyat, ahol ezeket a szemünk közé röhögő zsiványokat száműzik, börtönbe zárják. Sajnos elmaradt az igazi számonkérés, ez az igazság.
És az az igazság – erre én sem tudok mit mondani. Motyogok ugyan valamit a türelemről és a megbékélésről, de valahol legbelül én is megértem Lajost. Bizony túlteng bennünk a jámbor türelem.
Kikapcsolódásként olykor szelídebb tájakra evezünk. Legutóbb az újpesti futballisták hajdani bravúrjairól merengtünk. Mesélte, már kisiskolás korában a Megyeri úti pályára járt a lilák góljaiért visítozni. Még ma is betéve fújja a régi csapatok összeállítását Zsengelléréktől Szusza Ferencen át Várhidiékig. A becenevekre is pontosan emlékszik: Győrvári Jocó, Pataki Latya, Borsányi Sunyi, Rajna Rozoga, Fazekas Kapa… Újpesti gyerekek voltak mind, itt születtek, itt éltek a kerületben. Hol is focizhattak volna máshol, mint Újpesten. Az öregek a megyeri temetőben pihennek. „Ma már mutatóban is alig akad magyar játékos a lila-fehér csapatban. Nemhogy újpesti, egyáltalán magyar… A magyar nemzeti bajnokságban! Érted ezt? Milyen világ ez? Ha rajtam múlna, kiráznám a nadrágjából, aki engedélyezte ezt az egész internacionalista cirkuszt a nemzeti bajnokságban.”
És erre sem tudok mit mondani. Motyogok valamit a vonatkozó nemzetközi rendelkezésekről meg a mindenféle uniós szabályozásról, szabad munkaerő-áramlásról, de legbelül megértem dohogó cimborám keserűségét. Igaza van. Már megint.
Pilhál György / Magyar Nemzet
